Már hosszú évtizedek óta rendszeresen találkozok olyan javaslatokkal és néha indulatos nemtetszéssel melyek a magyar történelem, - főleg a honfoglalás környéki események – felülbírálását, átértékelését követelik. Nem csak amatőr történészek és emigrációs 'délibáb kergetők' szeretnék más fényben látni a történelmi anyagot amit az iskoláinkban tanítanak, hanem hivatásos történészek, régészek, nyelvészek is folyamatosan ráhívják figyelmünket Krónikáink, és más történelmi feljegyzések ellentmondásaira, valamint régészeti valóságokra melyek nem illenek bele abba a képbe, mely köztudatunkba beleplántálódott. Átértékelni, átírni ilyesmit nagyon nehéz, mert sokunknál mindig ott van a dicső múlt kihangsúlyozásának igyekezete, míg a másik oldal azon van, 'nacionalizmustól' való félelmében, hogy minél jobban lekicsinyelje, eltörpítse múltunkat és így nagyon kevés olyan dolog maradjon amire öntudatos büszkeséggel visszatekinthetnénk. Nem csak arról van szó, hogy honnét jöttünk, hanem arról is; hányban jöttünk, hányszor jöttünk, és akik jöttek milyen kultúrháttérből indultak, mennyit adtak hozzá kultúránkhoz, műveltségünkhöz. Nemzetünk kialakulásáról, múltjáról sokszor meglepő dolgokat olvastam olyan magyar tudósoktól akiknek hovatartozásuk miatt is érdekük lenne őseink dolgai valóságos kiértékelése, de inkább akadémikus határozottság mögé bújva lefelé fordítva tálalják elméleteiket. Példának nézzünk meg néhány ilyen esetet.
Avar kori régészeti leleteket, ha csak nem szembeötlően egyértelmű rögtön szláv nak vagy oláh nak nyilvánítanak. Évtizedekig az volt a gyakorlat, hogy ami régészeti hagyatékot csonka országunk határain kívül találtak arra rámondták; tót leletek, vagy rác leletek. Néha már olyan messzire mentek, hogy lovas-nyerges-kengyeles avar sírokat is kisajátítottak a nem létező őseik számára, hiszen pont a mi akadémistáink hangsúlyozzák: lehetetlenség bármi magyarról beszélni a 895. honfoglalás előtt. Képesek voltak egy értelmetlen régészeti műszót, 'szláv-avar' kifejezéssel kitalálni, hogy elvitassák az avarok turáni eredetét. Köznépi, melléklet nélküli sírokat is mind tótnak, vagy oláhnak mondanak, mert egy földművelő avar-magyar réteg létezése a X. század előtt összedűtené a mandzsu-tungúz eredetet. Így adják át tálcán másoknak az akadémista senkik a magyar köznépi temetőket, a 'halántékkarikás' sírokkal, (pedig ezekről Szőke Béla bebizonyította, hogy nem tótok) vagy azokat a sírokat melyben díszített peremű kézzel formált edényeket találtak. A dunaújvárosi kőtűzhelyes házakat is szlávnak hazudják, pedig a hozzájuk tartozó temetőben tájolva vannak a sírok, és mégsem lehetnek a mieink, mert akkor még annyira primitívek voltunk, hogy ilyesmi elkészítését el sem tudtuk képzelni nemhogy megépíteni. Ehhez a lekicsinyítéshez megfelelő irányadó a prümi Regino nevű csuhás, 'Világkrónika' című munkájának idézete, amit őseinkről írt: „Nem emberként, hanem barmok módjára élnek. Elmondások szerint ugyanis nyers húst esznek és vért isznak. Orvosságként a foglyul ejtettek szétdarabolt szívét fogyasztják. Könyörületet és szánalmat, részvétet nem ismernek.”
Honfoglalás kori sírokban talált kettős élű egyenes, 'normann' kardok is mind külföldön készültek, a hajlított szablyák sem kerülhettek ki Kárpát-medencei kovácsműhelyekből - kereskedelemmel juthattak csak el őseinkhez – hiszen a nomád állattartó magyarok már, hogy is tudtak volna ilyesmiket készíteni a nem létező kovácsműhelyekben?
Minden apró, kicsit kétséges adatot rögtön megragadva degradálnak, rövidítenek bennünket, sőt még Mátyás királyunkat is elvitatják azt állítva, hogy nem volt magyar. Irigy, gúnyolódó, minden alapot mellőző adatot ragadnak ki, miszerint egyes magyar urak 'oláh Jankónak' csúfolták Mátyás királyunkat, mert Hunyadi János családja Kárpátokon túli területeken éltek. Figyelmen kívül hagyják, hogy ezt a területet évszázadokon keresztül Kunországnak hívták és a vezetés kun-magyar kézben volt. A másik dolog amiért a Hunyadiak nem lehettek oláhok az, hogy totemállatuk volt, ami az oláh kultúrában ismeretlen jelenség.
Ha az esztergomi ősi szentély oroszlánjairól esik szó: hát azt odalátogató bizánci művészek festették fel díszítésnek. Az, hogy ez egy szentély volt és így kultikus jelentéssel kellene bírnia ezeknek az ábrázolásoknak, - arról szó sem lehet – mert a nomád magyarok szimbolikavilágában elképzelhetetlen az oroszlán misztikus jelekkel ékesített ábrázolása. Sőt a szentélyt sem ők építették, mert a sátorlakók már honnan is ismernék a kövekből való falrakás mesterségét? A tótok építették, hiszen a X. században ők kulturáltak voltak, míg minket csak száz évvel később tanítottak meg a keresztény papok a házépítés mesterségére.
Koronaékszerek? Bizánci műhelyeket leszámítva, abban az időben nem volt Európában sehol ötvösművészet csak a Kárpátmedencében és az ibériai félsziget déli részén. Az a feltevés, hogy esetleg bizánci anyaggal is dolgozó avar ötvösművészek Kárpát-medencei alkotásai ezek a darabok, az kizárt, mert az avarokat kiirtotta 'nagy' Károly, akik meg megmaradtak közülük, azok pedig gyorsan kihaltak. Így ugye a koronának egyik felét Bizáncban, míg a másikat Itáliában készítették, készítői ráadásul olyan ügyesek voltak, - talán telepatikusan közölték egymással a méreteket milliméterre – hogy mikor a magyarok megkapták csak összekellet illeszteni, minden hajszálpontosan passzolt, mint ma az Ikea termékek bútordarabjai.
A Hóman-Szekfű által meghatározott történelmi tanítás nagyon egyszerűen mondja el a magyarság honfoglalását a Kárpát-medencében. 895-96-ban őseink Árpád vezetésével átkeltek a Kárpátokon, meghódították annak medencéjét, legyőzve az ott virágzó tót és bolgár 'birodalmakat', majd egymás között felosztották a területeket. Abban az időben – szerintük – a Kárpát-medence csak gyéren lakott volt, szlávok, bolgárok és talán avarok által, minek köszönhetően a 400.000 magyarság ezeket az idegen szórványokat könnyen magába olvasztva elmagyarosította. Érdekes ellentmondást láthatunk az akadémista erőlködésben, mely egyszerre 'virágzó birodalmakat' és gyéren lakott területeket lát a Kárpát-medencében. A virágzó birodalom elmélet jól jön a tótoknak, míg a gyéren lakott terület benépesítése beleillik a mandzsu pusztából szalasztott – csak a IX. század végén megérkező nomád magyarok honfoglalás-elméletébe. Az utóbbi feltevés hirdetői rámutatnak Prokopiosz feljegyzésére, miszerint a Kárpát-medence a rómaiak elvonulása után: „Tágas, leginkább teljesen ember nélküli terület. Csak elszórtan lakják barbárok, akik egy majdnem állati, a többi embertől elzárt életet élnek.” (De Aedificis, IV.-5)
Az első amin megakadok: honnét tudják, mire alapozzák, hogy a IX. század végén egy ilyen nagy létszámú nép kelt át a Kárpátokon? Mert a régészeti leletek ezt nem támasztják alá. Árpád népének temetői mindenhol kicsinyek az avar temetőkhöz képest, sírjai néhány generáció után elvesztik jellegzetességeiket, ami kulturális cseréről árulkodik. Az eddig feltárt honfoglalás kori Árpád sírok számából inkább lehet, - nagy jóindulattal – egy 100.000 népre hivatkozni, mint egy 400.000-re. De egy 400.000 nép, minek 100.000 harcosa volt, beköltözése más kérdéseket is felvet. De volt vajon 100.000 harcosa az Árpád vezette törzsszövetségnek? A Képes Krónika törzsek szerint adta meg a katonáskodók létszámát, törzsenként 3000 fő, ami hét törzsre számítva 21.000 harcost jelent. Ehhez igazodik Györffy György számítása, ám ő 50 nemzetséget számít, nemzetségenként 400 harcossal, és átlagosan 10.000 fővel. Így egy félmilliós számot kalkulál ki, - teljesen önkényesen. Thuróczynál ennek kevesebb mint fele szám van megadva: 216.000 fő és ezen belül a sereg kb. 31.000 harcos. Molnár Erik (Magyar társadalom története) negyed és fél millió között határozza meg Árpád népét, megint csak: minden alap nélkül.
Minden harcosnak, minden évben szüksége volt legalább húsz új nyílvesszőre, ami ha csak 50.000 harcost számolunk, egy millió nyílvessző, amihez kb. 800 mázsa színvas szükségeltetik, legalább 200 állandóan működő kovácsműhellyel. Kardokat, fokosokat, dárdákat patkókat, kocsi, lószerszámokat, stb. még nem is számoltam. Egy vándorló népnek sem voltak mozgó kovácsműhelyeik, szénbányáik, vagy raktártelepeik.
Árpád népe ellentétben a gödörlakó germánokkal világos, tágas jurtákban lakott. Ez régészetileg bizonyított, hiszen ha jurtamaradványokat nem is találtak, de megtalálták a jurtákat körülvevő vízelvezető árkokat. 400.000 főre családonként nyolc tagot számlálva minimum kellett 50.000 jurta, ezek szállításához akkor szintén 50.000 szekérre volt szükség, hiszen gondoljunk bele: csak a középen álló 'Istenfa' 3-4 méter magas oszlop volt, a nemezkockalapok súlya is meghaladta jurtákként a minimum 200 kilót. Ennyi szekérhez legalább kellett 150.000 igavonó állat, amihez még hozzájött a harcosok lovai, nemzetségi gulyák, ménesek, nyájak minek összesét, - ha 400.000 népet számítunk – könnyen meghaladhatta a kétmillió jószágot. Még 300 évvel ezelőtt is a Kárpátok mindkét oldalát sűrű erdőségek borították, ahol lehetetlenség volt ilyen nagyszámú állatállomány takarmányellátása.
Ha a 400.000 magyarságra csak 40.000 fogamzóképes házaspárt számolunk, akiknek megint csak a negyede szül, akkor az kb. napi harminc szülés. Szekereken zötykölődve a hideg, esős hegyi utakon vándorolva ez bizony kész öngyilkosságnak hangzik ezeknek a családoknak.
Ezek után már alig merem leírni azt a tényt miszerint minden hódító, - a már meglévő szállásterületekről elvonuló – új hazát, szerencsét, jólétet kereső seregeknek zömét olyan fiatalok tették ki, akik családjukat hátrahagyva vágtak bele egy új jövő felé vezető útba. Ezek többsége nem volt nős, nem voltak gyermekeik, és ami a legfontosabb: nem sok jutott volna számukra az atyai örökségből. Ott ahol volt öt-hat fiú nem akarták a ménest vagy a gulyát öt-hatfele osztani, elsőszülött jogán kapott az első kettő, vagy három a többi mehetett szerencsét próbálni. A szegényebb fiataloknak ha semmijük nem volt még házasodni sem tudtak, ezért már fiatalon portyázó, rajtaütő alakulatokhoz csatlakoztak, hogy összeszedjék az anyagi alapokat saját dinasztiájuk megalapításához. Mikor 'népvándorlások' voltak nem mindenki kerekedett föl és ment új hont foglalni, és aki ment azok közül nem mindenki vitt magával feleséget, gyerekeket. Azok, – főleg idősebbek – akiknek megvolt a legelőjük, gulyájuk, kényelmes egzisztenciájuk, azok miért adtak volna fel mindent, hogy az ismeretlenben kezdhessék újból elölről? Az új honfoglaló seregek jobb módú, vezető harcosai vihették családjaikat, jurtáikat, szolgáikat magukkal, ám a sereg nagy része ezt nem tudta megvalósítani. Így volt ez a hunokkal is, meg az avarokkal is ahol a fiatal harcosok – honfoglalásuk után – már az új környezeteben házasodtak és ahol gyermekeik anyja már a saját nyelvére tanította az utódokat. Mert a nyelvet mindig az anyák adják tovább. Míg a ruha, szabja, sisak, harcmodor, állattartás, jogi-társadalmi szabályok, temetkezési szokások hosszú generációkon keresztül megmaradtak avarnak, vagy töröknek, ám a nyelvcsere az anyáknak köszönhetően lassan de biztosan elmagyarosította a hódító seregeket, népeket.A törzsökös nagy magyar írófejedelmünk Móricz Zsigmond látnoki bölcsességgel fogalmazta ekképp eredetünket: „Különben is úgy élt itt a kisfalu a Tiszaparton évezredek óta mozdulatlanul, se nem nőt, se nem fogyott. Összetartottak és közös erővel, közös mulatsággal élték az életet. Kalákában aratták a búzát, törték a kendert s kalákában táncoltak a végén. Isten tudja csak, mióta voltak itt. Itt voltak már a hunok idején, az avarok alatt, mikor a magyarok bejöttek. Beszélték az ősi nyelvet, ami itt termett évezredek alatt. Aki hódító faj megtanulta, itt maradhatott, aki nem tanulta meg az elpusztult.” (Elbeszélések, 1932.)
Mint azt fentebb említettem volt, a hivatalos történelmi tanítás szerint, Árpád 400.000-es népe tanította meg magyarul a már itt élő, gyéren leledző avar és szláv csoportocskákat magyarul. Csakhogy a hét honfoglaló magyar törzzsel szövetségben új hazát kapott a velük bejövő három török eredetű Kabar törzs is, akik egy tömbben a Mátra és Bükk hegységek tágabb körzetében telepedtek meg. (Anonymus kettőt nevez néven közülük: Ed és Edömén.) Ha igaz lenne akadémistáink idevonatkozó állítása, akkor a ezeknek a törzseknek el kellett volna kabarosítani, (törökösíteni) a Mátra és Bükk hegységek alatti gyéren lakó avar és szláv népességeket. Ez azonban sosem történt meg, mert ezeken a vidékeken a török nyelv soha nem honosodott meg. Helyette a kabarok vették át a már ott élő nép nyelvét és műveltségét, annak ellenére, hogy a honfoglalást követő négy bő generáció után még mindig kabar dandárok adják Aba Sámuel királyunk serege javát. A régészet furcsa valósága az, hogy a honfoglaló Árpád 'magyarjai' és a hozzájuk csatlakozott kabar leletanyagok, temetkezési szokások teljesen megegyeznek, mintha nem két népcsoportról lenne szó, hanem egyről. Ez azt is jelentheti, hogy a kabarok nem voltak törökök, vagy még valószínűbb: Árpád népe is török volt.
A Fertőtó környékén gyéren lakó avar, szláv népességnek is elkellet volna besenyősödni, mert bizony azon a vidéken besenyő nemzetségek találtak új otthonra. Mégsem ez történt, helyette ők is átvették az ott már évszázadok óta meghonosodott nyelvet: a magyart.
Talán érdemes még egy-két gondolatot elismételni Marjalaki Kiss Lajos bölcs meglátásaiból Anonymusszal kapcsolatosan – ha már említve volt korábban.
Anonymus a Gesta Hungarórum (Magyarok Tettei) írója Árpád népe bejövetele után legalább 200 évvel később született és a nyugati hősköltemények valamint a XI-XII. Századi nyugati papi feljegyzések hatása alatt teljesen letért a történelmi valóság útjáról.
„Anonymus csak a vezérekről és nemesekről mondja, hogy ezek magyarok, ő a parasztokat nem számítja a honfoglaló magyarak, tehát a «nemzet» tagjai közé, hanem a nemzeten kívül eső meghódított elemnek tekinti, mely szerinte szláv, oláh, vagy a legtöbb helyen nemzetiségi jelleg nélkül említve, egyszerűen csak «nép», «parasztság», de semmilyen vonatkozásban nincs jelentősége. Anonymus a néptömeget, az itt talált lakosságot ép olyan kevésbe veszi, mint az ember a levegőt, amelyben pedig benne él.”
Anonymus sehol sem mondja, hogy Árpád vagy alvezérei parasztságot hoztak volna magukkal és azokkal telepítették be az országot. Ezzel szemben legalább két tucat esetben azt hangoztatja, hogy Árpádbőkezűségéből, ez vagy az a híve nagy darab földet kapott jutalmul azon föld «nagyszámú» meghódított «népével» együtt.
Árpád foglalása idején Magyarország túlnyomó része, főleg a Duna-Garam vonalától keletre fekvő tájak névadó, de paraszti sorban élő lakossága - Anonymus földrajzi nevei alapján - nem lehetett más, mint magyar, mert hiszen a IX. századi bolgár-szláv és cseh uralmat jelző szláv névanyag eltörpül a nagyobb földrajzi tárgyakat jelölő, tehát ősibb ugor-magyar nevek tömegében. Ne felejtsük el, hogy a két oláh fejedelemség, Moldva és Havasalföld lakossága legalább 700 év óta szinte kizárólag oláh nyelvű, ennek dacára folyóneveiknek legfeljebb egyhatod része oláh elnevezésű még mai napig is. Megjegyzendő, hogy ez a hatodrésznyi oláh értelmű víznév is a kisebb folyókból vagy patakokból tevődik össze. Az Anonymus gestájában említett magyar elnevezésű folyónevek közül egyetlen egyről sem bizonyították még be, hogy «azelőtt» másképpen hívták volna őket! A IX. század közepéről bajor oklevelek említenek egy tucat helység- és víznevet a Dunántúl közepe tájáról. Ezek közül magyar értelműnek látszik Keszi falu. A vizek közül a Zala, Rába, Pinka, Valkó (ma Válicka), Gyöngyös (latinul Sabaria, németül Pernten) és a Bilis-aszó említtetnek. Egy jelentéktelenebb víznek, az Aqua nigra-nak azonosítását Alföldi Andrásnak köszönhetjük. Neki sikerült megállapítania, hogy ez nem más, mint a Dráva balparti mellékvize, a Feketevíz. Mivel pedig a római uralom vége fele szerepelt folyócska táján római lakóhelyek sohasem voltak, nem tévedünk, ha megállapítjuk, hogy az Aqua nigra név csak fordítás.
Anonymus több helyen céloz rá, hogy a parasztok más nyelven beszéltek, mint a hódító magyar törzsek. Amikor pl. Bors «sok parasztságot összegyűjtvén, a Boldva vize mellett várat építe, melyet azon nép' Borsodnak neveze», - ebből következik, hogy Anonymus szerint ez a nép «más nyelvű» volt, mint hódítói; a Borsod szó pedig csakis magyar eredetű lehet. (Marjalaki Kiss Lajos, „Anonymus és a magyarság eredete”).
