Akadémista történészeink a magyar őshonosság teljes tagadásával, a különböző népek vándorlásával, de kiemelten a magyar honfoglalással – mind a mai napig – egy olyan tarthatatlan, elavult elméletet erőltetnek, mely tudományosan nehezen állja meg helyét és a nemzetünkre nézve kellemetlenül degradáló. Ezen elméletek átértékelése és felülbírálata egy rég elcsúszott valami, amit eddig csak az akadémián kívül állók próbáltak meg, pedig egy ilyesmire nagy szükség lenne, mert a fennálló hivatalos, 'tudós' elképzelések anyagában több tátongó lyuk van, mint egy Jaarlsberg sajtban. Óvodás szintű szemléletük egy délutáni csendes pihenő rendjéhez igazodik, miszerint az egyik nép bevonul valahova, országot, politikai életteret alakít ki, majd jön egy másik nép, aki az előzőt kitolja – mire az kivonul – helyét átadva az újonnan érkezőknek. Az ilyesmi elképzelés egyszerű, könnyen követhető és uniformizmusában simán lehet használni mindenfelé az európai, kora-középkorban végbement népmozgások felvázolásánál. Felületesen szemlélve, jó ez így mindenkinek és mi értelme lenne megkérdőjelezni ezt a nagy nehezen kialakított történelmi konszenzust, mely összekapcsolódó láncolatot, harmóniát alkot, és melyre mindenki oly büszke? A közös véleményen nyugvó tudós egyetértés alapját képezi a magyarság ázsiai eredete, miközben, minden más európai nép (oláh, német, tót, rác stb.) őseurópai származású népségként van elismerve: csak egyedül mi magyarok szakadtunk ide jöttmentként a világ másik feléből. Szerintük, mi vagyunk az egyetlen nép Európában (a cigányokat leszámítva), akik nem törzsökös Európaiak. Az ezt alátámasztó közös egyezség létrejöttével felvázolt, félrevezető tanításokat vissza kell utasítani és azok főbb részleteit először megkérdőjelezni, majd kritikusan kielemezni szükséges, hogy így rávilágíthassunk az akadémistáink impotenciájára, míg végül alternatív magyarázattal előállva, egy reálisabb múlt kialakítása lenne a legfontosabb.
A tisztánlátás érdekében az első dolog, amit át kell fogalmazni az a teljesen kiürített, lakatlanná vált terület elmélete. Nem csak magyar, de külföldi történészek is nagy szeretettel építik munkáikba, – sokszor ókori szerzőkre hivatkozva – a kiürített, elnéptelenedett európai részeket, ahova minden nehézség nélkül belehet vonultatni más törzseket, hogy majd utána ők üríthessék ki azokat. Szőke Béla leírása szerint, 568-ban, amikor az avarok meghódítják a Dunántúlt, akkor a Zala völgye még lakatlan pusztaság volt. Már miért, mitől lett volna lakatlan a kitűnő termőfölddel, természetes hőforrásokkal rendelkező terület, ami abszolút nem volt puszta: még ingoványos láposok is akadtak benne, ahol – vész esetén – meghúzhatta magát a nép. A Dunántúl talán legtermékenyebb részein lát 'lakatlan' évszázadokat egy másik tudós: „Ugyancsak a longobárd időszak és a magyar honfoglaláskor közötti lakatlan periódusra következtethetünk a scarbantiai/soproni rétegvizsgálatokból.” (…) „Scarbantia lakói 568-ban, az avar honfoglalás évében a longobárdokkal együtt elhagyták a várost, ami 330 évig romosodott” (Gömöri János). Tehát Gömöri még avarok létezését is tagadja Sopronban vagy annak környékén, és egy háromszáz éves lakatlan űrt lát, amivel akaratlanul Heribert Illig tézisét támasztja alá. De az is lehet, hogy Gömöri nem tudja pontosan mit is beszél, mikor több száz éves 'lakatlanságról' spekulál. Dévény váránál sem képes avar vagy ősmagyar népséget feltételezni, ahol kizárólag római majd azt követően szláv birtoklást lát: „egészen, míg a magyarok azt el nem foglalták.” Az általa megvizsgált ősi erődítmények (Locsmánd, Darufalva, Pinkaóvár), szerinte, mind csak a X. században vagy utána jöttek létre, helyükön az avar korban még fű sem nőtt. Evvel szemben a Kapolcs-Királykőn található földvárát kiértékelő Szabó Gábor rámutat, hogy ez a földvár azon kisebb várak csoportjához tartozik, amelyek 5-30 hektáron helyezkednek el. A kutató elmondta, hogy közel tucatnyi, a Kapolcsihoz hasonló bronzkori földvár található a Dunántúlon és az Északi-középhegységben, melyek mindig az adott környék legmagasabb pontjára épültek. Ha már a bronzkorban létrehoztak erős és gazdag földvárakat ( Mártaszentimre-Óvár, Tállya-Óvár, Mártaszőlős-Kerekbükk, Várvölgy és Velemszentvid területén lévő bronzkori földvárakban jelentős mennyiségű bronzból és aranyból készült kincset, tárgyakat találtak), akkor érthetetlen hogy Gömöri az avar évszázadok nyugati gyepűvédő földvárait nem leli. Gömöri az egyik olyan 'tudós', aki a szakmai felkészültsége ellenére ott is virágzó szláv kultúrákat lát, ahol szép számmal csak a turáni temetkezési típusok (lóbőrös, keleti tájolás) vannak jelen.
Tomka Péter írja, hogy a Kis-Alföldet a longobárdok teljesen kiürítették, nem maradt ott lakottan egyetlen városka, település sem, és ennek a kiürítésnek köszönhetően a „Kisalföldön az avar kor tiszta lappal indult 568-ban.” Evvel áll szemben Sági Károly véleménye: „A Keszthely-környéki gót szállásterület 'pannon' népessége is aligha költözött el az elvonuló longobárdokkal.” Ha a Keszthely környékiek nem költöztek el a longobárdokkal akkor miért vonultak volna el más tájegységek lakói? A Kis-Alföldet még a késő-középkorban is nagy kiterjedésű lápok, mocsarak, ingoványok szelték át Fertőzugtól a Csallóköz keleti sarkáig. Ezeket a mezőgazdaságra alkalmatlan hatalmas, vizes részeket jó termőtalajú, magtermelésre kitűnő földek övezték, ahol gabonanövények termesztésének gyakorlata évezredekre nyúlik vissza. Az itt élő embereknek pont az ingoványos mocsárvilág ismerete biztosította a túlélést, és az állandóan vándorló, harcias klánokkal szembeni bizonyos fokú függetlenséget. Az ilyen helyeken élő őstörzsek nem voltak teljesen védtelenek; az idegenek számára megközelíthetetlen, lapályokban, természetes lugasokban titkos gabonavermeket lehetett létrehozni, ha úgy kívánta ellehetett rejteni benne a jószágot, és természetesen mindig akadt bőven eleségnek hal, rák, vadmadár stb. Az ellenség számára elérthetetlen mocsaras, ingoványos területeken, a helybéliek egy sajátságos életteret, életstílust alakítottak ki, ahol sokszor úszószigeteken változtatták lakhelyüket, sárhajón, ladikon szállították áruikat, olyan önellátó közösségeket voltak képesek létrehozni, akik felett sosem volt hódító úr. A nyitottabb területeken élő őspannonnak nevezett törzsek is bizonyos fokú autonómiát élvezhettek a római uralom alatt, majd a Rómaiak elvonulása után sem szűnt meg létezésük, mert az ottmaradottak, őseik hagyományos életformáját folytatva továbbra is mag, és gyümölcstermeléssel foglalkoztak, de nem halt ki a kovács vagy a fazekasmesterség sem. Ezeket az őstörzseket soha senki nem ürítette ki, mert mindenkinek szüksége volt rájuk, és ha néha kegyetlenül sújtott szét közöttük a sors pallósa, mégis megmaradtak, túlélték az évezredek véres viharait, amire pontosan bizonyíték, a Szőke által említett Zala völgyének, Göcsej népe és a Tomka által is emlegetett csallóközi őstörzsek. (Bél Mátyás a csallóközi magyarokat tartotta a 'legfajbélibb' magyaroknak.) Az elnéptelenedés ragályos teóriája nem csak a Dunántúlra terjedt ki tudósaink szerint, hanem az országrészek vélt üressége már ott tátongott jóval a kora-középkori vándorlások előtt is. Évszázados elnéptelenedésről számol be Vaday Andrea, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének vezetője, aki szerint a salgótarjáni ipari park területén lévő ősi település, – ahol 42 ezer 'szkítának' mondott régészeti leletet tártak fel – évszázadokra elnéptelenedett a szkíta kor után, és egészen a hunokig nem lakott arra még a madár sem.
A dunántúli ősmagyar (pannon) törzsek, családok, többségükben nem vándoroltak el apáik földjéről, mert nem volt miért elmenniük. Szülőföldjükön otthon voltak, ismerték minden zugát, biztos megélhetést tudtak teremteni családjuk számára, és az időszakosan rájuk települő hódítók inkább szövetséges viszonyban lehettek velük, hiszen számtalan dologban voltak rákényszerülve a többséget alkotó, földműves népre. Úgy érzem nem kell külön ecsetelni, hogy mennyire rá voltak utalva a vándorló-honfoglaló harcostörzsek ezekre az időtlen-idők óta megtelepedett ősnépekre, hiszen valakinek biztosítani kellett a mindennapi betevőt, mert ló és kutyahúson élni senki sem szeretett sokáig. De ezek az őstörzsek termelték ki a vasszerszámokhoz, fegyverekhez szükséges fémet is, aminek olvasztásához, megmunkálásához ők értettek és nem a vonuló hadak. Ők szőtték a kelmét ruhához, takaróhoz, verték a kötelet, varrták a lábbelit: butaság az, hogy a hódító harcosok tartalék csizmát vittek magukkal. De ők kalapálták, javították a harcosok megrongált fegyverzetét, és az eltört lószerszámot is az ő mestereik reparálták. Nagyon fontos emlékezetünkben tartani, hogy a Kárpát-medencében mindenfelé jelentős fémfeldolgozók nyomait tárták fel; Bodrogkeresztúr, Tatabánya, Lengyel, Erősd, Vincsa, Tószeg, Jordánhalom, Tordos, Polgár, Perjámos, Velemszentvid, Remete, Nyitra, de bányák sokasága működött folyamatosan (Selmecbánya, Körmöcbánya, Nagyság, Majdánpatak, Nagybánya stb.), melyeket az itt megtelepedett ősnépek műveltek a rézkor kezdete óta. Nem mondhatta a longobárd vagy a gepida király: „na gyerünk csomagolni, mert megyünk!” Mivel tényleges hatalommal ezen népek felett a vándor harcosok sosem bírtak, így ezeket, az ősidők óta megtelepedett, magtermelő/iparos őstörzseket sem kényszeríthették földjeik elhagyására, a velük történő továbbvándorlásra, és bizony nagyon sok helyen a régészet kitudja mutatni a folyamatos létezésük töretlenségét. A Kárpát-medence egyetlen tájegysége sem volt soha kiürítve és a minden alapot nélkülöző 'gyéren lakott' badar kijelentéssel szemben az egész Kárpát-medence évezredeken keresztül Európa egyik legsűrűbben lakott területe volt.
Megyényi kiterjedésű, szinte járhatatlan mocsárvilág belsejében ilyesmi erősségeket hozhattak létre az ott megtelepedett őstörzsek, melyek kellő biztonságot nyújthattak az idegen hordákkal szemben.
Ha megnézzük a Kárpát-medence középkori hegy és vízrajzi térképét, láthatjuk, hogy nem csak a Fertő-Csallóköz világának nagyobbik része volt lápos mocsár, hanem a Tisza mindkét oldala, Berettyó-Kőrösök; Sárrét világa, Böszörménytől Fehéregyházáig, továbbá, Csanád, Torontál megyék nagyobbik fele is mind járhatatlan mocsárvilág volt. Bizonyára mindenki hallott a Szamos-Kraszna folyók által táplált Ecsedi lápról, mely Nagykárolytól felnyúlt – a túri lápokat is magába foglalva –, egészen a mai Vásárosnaményig. A Bodrogközi mocsárvilág leért a Tisza két partján Poroszlóig. De említhetnénk még Krassó megyei Igan Mocsárvilágát, vagy a Duna menti Bodrog, Bács, Drávaszög lápjait is. Ezeken a területeken apró falvak láncolata élte sajátságos, főleg halászatból megteremtett életformáját; ahol nem voltak utak, városok, és az áruszállítás kézzel vontatott sárhajókon történt. A biztonságot és biztos megélhetést nyújtó vízi világot, milyen okból, és kinek parancsára hagyták volna el az ott évszázadok óta megtelepedett nemzetségek? Az ilyen területeken élő emberek nem voltak rákényszerítve otthonaik elhagyására, hódító hordák nem tudták őket igába hajtani. Kései példaként említhetném, hogy a tatárjárás alatta megmaradt lakosság nagy része pont a megközelíthetetlen mocsárvilágba vonult vissza, ahova a mongolok nem voltak képesek utánuk menni.
A lengyelországi Mazuri-tóhátság vízi világa ezer évvel ezelőtt majdnem akkora volt, mint a Dunántúl, és a mai Kalinyingrádtól Varsóig ért. Ezen a hatalmas mocsaras, lápos területen éppúgy ősnépek, őstörzsek tudták zavartalan folyamatosságukat élni, mint a még nagyobb Dél-Fehérorosz Pripjaty mocsárvilágban, ami a mai lengyel határtól Mozirig terjedt szét. Minden ilyen területen lehetőség nyílt a nagycsaládok hosszú-hosszú generációkon keresztüli folyamatos megmaradására és természetes szaporodására. A biztonság mellett a vízi világ elég táplálékot szolgáltatott ahhoz, hogy ezek az emberek ne vándoroljanak el, ezért abszurd az a feltevés, hogy jött valamilyen germán vagy hun horda, utánuk ment az ingoványos nádasokba, és 'kiürítette' őket.
Ugyanígy elképzelhető a hegyek, szurdokoktól védett, hatalmas, járhatatlan őserdőkkel borított részeken élő őshonos nagycsaládok, klánok folyamatos meglevősége évszázadokon vagy akár évezredeken keresztül is. De a józan észérvvel és logikus következtetéssel szemben azonnal tiltakoznak a sok felesleges adattal túlterhelt őstörténészeink, habár a baszkok népe esetében tudományosnak tartják az 'őseurópai' megjelölést, de a magyarság őseurópai elméletére vonatkozóan 'tudománytalan' meg 'abszurd' jelzőkkel dobálóznak. Pedig a Kárpát-medencében sokkalta jobb adottságok, lehetőségek léteztek a nagycsaládok hosszú távú megmaradására, mint a nehezen járható, nehezen művelhető Pireneusokban.
Senki sem csodálkozhat azon, hogy akadémistáink természetes könnyedséggel fogadják el a szláv, oláh és a germán népeket őseurópainak, pedig ezen népek kialakulása csak azután vált lehetővé, hogy a néppé formálódásuk 'bölcsőjét' képező területeken (Lengyel-alföld, Nyugat-Oroszország, Skandinávia) megtört a jégpáncél és a fagyos föld felolvadt. Ha ott kialakulhatott számos európai nép bölcsője, akkor a Kárpát-medencében – ahol nem volt jégkorszak –, miért ne alakulhatott ki egy ősnép? Hiszen a szláv és német nép eleinek élettere még sokáig jég alatt volt, amikor az enyhébb éghajlatú Kárpát-medence már jelentős számú népességgel rendelkezett, és így a tőlünk északabbra eső részeken csak jóval később – a jég visszahúzódása után – alakulhattak törzsekké a szarvascsordákat követő vadászcsaládok. Kezdetleges társadalmuk, archaikus műveltségük még ennél is később formálódhatott ki. Az utolsó jégkorszak folyamán, a szláv és germán élettér több tízezer évig lakhatatlan volt és csak Európa délibb, enyhébb éghajlatú területein létezett folyamatos élet, melyet a kezdetleges halász-vadász, gyűjtögető létforma jellemzett.
A másik kedvenc, sehova sem vezető elmélet – a kiürített területek elméletével párhuzamban – a népek 'eltűnése' vagy, hogy ki lettek irtva, mint pl. a frank-germán fantazmagória kiirtatta az avarok nemzetét a fényes szakállú Nagy Károllyal. Pedig a valós történelemben olyan sem létezett, hogy csak maguktól kihaltak, kipusztultak, eltűntek népek, törzsek; hiszen az asszonyok nem szűntek meg szülni, és még a legszegényebb fiatalok is házasodtak valahogy, hogy ők se maradjanak utódok nélkül. Révész László mégis 'kivérzett népességet' lát az avarokkal kapcsolatban, akik egyik részét a frankok telepítgették innét-oda, míg „a peremkerületek avarsága pedig jelentős mértékben elszlávosodott.” Érdekes módon, mikor egy Révész-féle 'tudós' mond ilyesmit a hasára csapva, akkor nem hápognak akadémista kollégái: „ezt nem fogadhatjuk el, mert nincs róla írásos feljegyzés! Ez tudománytalan, mert nem támasszák alá írott kútfők!” Mert bizony semmiféle írásos feljegyzés nincs olyasmiről, hogy az avarok bárhol is elszlávosodtak volna (leszámítva a horvátok esetében, amit alább külön tárgyalok). A turáni élettérből több hullámban érkező ázsiai etnikummal bíró avarok, a Kárpát-medencében történő megtelepedésük után átvették az ott élő törzsek nyelvét, műveltségét, azaz elmagyarosodtak és csak a horvát-dalmát részeken megtelepülő avarok szlávosodtak el. De maga az a feltevés, hogy az avarok elmagyarosodtak: 'véres rongy' és teljesen lehetetlen a hivatásos történészeink szerint, mert a Kárpát-medencében nem létezhettek, nem alakulhattak ki ősnépek, mert az szerintük mindig felvonulási terület volt, ahol a kóbor turáni és germán törzsek egymást váltogatva vonulgattak, hol itt, hol ott ürítve ki a tájegységeit.
Természetesen addig akadémistáink is eljutottak a meggondolásaikban, hogy a Kárpát-medencébe bevándorló vagy éppen keresztül vonuló népek csak úgy lehetnek fontosak történelmi szempontból, ha azok jelentősen hozzájárultak valahogy az adott országrészek történelmi eseményeihez. Ehhez elengedhetetlen a hősies hódítás regéje, beköltözött népek honfoglalása, királyságok alapítása, amihez szívesen hozzákapcsolják a korábban érkezett vándornépek eltüntetését, kiirtását, kiürítését. Különösen a Kárpát-medence történelmének megmagyarázásánál van ilyesmire igény, hiszen valahogyan választ kell adni arra, hogy egy sűrűn lakott, fejlett mezőgazdasággal, bányászattal, fémmegmunkálással, kézműiparral rendelkező terület, – ami még ráadásul egy zárt tájegységet is képez –, miért lehetett olyan egyszerűen a dicső népeknek mondott hordák, és legendás nagy királyok korzója. Olyasmit feltételezni, hogy ezek a harcos hordák és mesébe illő főnökeik csupán korlátolt politikai hatalommal rendelkezhettek: nem szabad, mert az ellene szól a 'kiürítéseknek', 'kiirtásoknak', és főleg nem szabad, mert az feltételezné egy korábban gyökeret vert, régebbi nép létezését. Mivel akadémistáink azt is jól tudják, hogy a kora-középkori vándorló-honfoglaló népségek létszáma egy esetben sem mondható jelentősnek, így ha igazat akarnának mondani, akkor a mesés hódításokat ki kellene hagyni, aminek következményeként érvényét veszítené a 'néptelen', kiürített területek feltételezése. A hódító törzsek szerény létszámának figyelembevételével jó néhány abszurd ellentmondást lennénk képesek feloldani, mint pl. hogyan volt képes néhány ezer germán harcos az egész Dunántúlt magába foglaló területen uralkodni, ilyen nagy részen királyságot alapítani.
Hogy milyen fontos ezen vándorló népek számaránya, arra egy példát hoznék fel a sok közül: a longobárdokat. A hivatalos történelem nem csak a longobárdoknál, de más kora-középkori harcos-vándor (pl. gepida, herul, hun) népeknél sem hajlandó a vándorlásban, hódításban részt vevők számát esztimálni, még hozzávetőlegesen sem. A longobárdokról azt tanítják, hogy valamikor a IV. században a Duna felső folyásánál bukkantak fel először, ahol a herulok leigázták őket, majd 546-ban és 551-ben legyőzték a gepidákat, a Dunántúlon 'királyságot' hoztak létre, csak azért, hogy azt 20 évvel később feladhassák, és Itáliába költözzenek. A Dunántúlról történő elköltözésük után Itáliában, Páviában hozták létre királyságuk központját, míg a nép jobbára a Pó völgyében telepedett meg. Ha királyságot hoztak létre bárhol is, akkor lehettek egypáran; falvak, városkák láncolatát kellett létrehozniuk, ahol a betelepedett nép a saját nyelvét, a germánt használta ill. honosította meg. Mikor a szászokat Erdélybe telepítették, azok nem voltak annyian, hogy királyságot alapítsanak, mégis falvaik, városaik – de főleg nyelvük – nyolcszáz év múlva is csorbulatlanul megmaradt, de a horvát vagy a szerb is minden gond nélkül átélte az évszázadok viharit, hát akkor mi történt a longobárd 'néppel'? Mi okozhatta 'eltűnésüket', mikor senki nem irtotta őket ki, mint ahogy az avarokat irtotta Nagy Károly? Hogyan lehetséges, hogy alig maradt fenn longobárd nyelvemlék, és ami maradt az még arra sem elengedő, hogy pontosan osztályozhassuk, nyelvtanát, szókincsét kiértékelhessük? A válasz abban rejlik, hogy nem volt longobárd nép, csak néhány tucat harcias nagycsalád (klán), vegyes származású fegyveres kísérettel, és még vegyesebb szolgahaddal. Hány nagy családról beszélhetünk, akiket longobárdoknak lehet hívni? Ha jóindulatúan 50-100 ilyen germán klánt számolunk, akkor családonként a 40-50 fő, a 4000 körüli számot adja ki, és ehhez a szolga-rabszolga népet hozzáadva egy tízezres népséget kaphatunk, mely egy nagyon vonzó számú tömegnek könyvelhető el a VI. századi viszonyokat tekintve. Nyugat-Európában a középkor VI-IX. századaiban, ritka az olyan hadsereg, melynek létszáma meghaladta a hat-hétezret, tehát egy 3-4000-res longobárd sereg komoly erőnek számíthatott a fejetlen anarchiába szédült Itáliában. De ez még mindig nem nép! Egy igazi nép, mint pl. az erdélyi szász vagy a horvát főképp földművesekből állt, meg kézművesekből, iparosokból, bányászokból és csak utána a buzogányt forgató vitézekből. Az Itáliába bevonuló longobárdok között nem voltak magtermelők és vincellérek, sem csizmadiák vagy halászok: mind katonacsaládok voltak, akik a harcra, fosztogatásra lettek kitenyésztve. Habár neveiket, fegyver és ruhaviseletüket sokáig megtartották, ám nyelvüket egy-két generáción belül teljesen elvesztették, mert a vezetőcsaládokhoz nem tartozott, sosem csatlakozott a nyelv és kultúra megmaradását garantáló germánajkú köznép.
Harcias klánok jelentős fegyveres szolgahaddal, kevés családtaggal és még kevesebb köznéppel vonultak, mely formáció biztosította a gyors haladást, hozzájárult a hadi sikerekhez, népek leigázásához, de a hosszútávú megmaradást ellehetetlenítette.
Attila hunjaival is pont ez a helyzet. A Kárpát-medencébe bevonuló hunokat nem kísérte a hun nyelvet beszélő emberek tömege; ezért nyelvük sosem volt 'élőnyelv' hazánkban, és a kevéske fellelt kulturális sajátosságaik emlékéből (néhány sírt és gyéren elosztott tárgyi leletet leszámítva) nem lehet egy honfoglaló nagy nép megtelepedését kimutatni. A 425–455 közötti három évtizedből meglepően kevés hun, illetve hun kori leletet ismerünk jobbára Erdélyből, azokat is Maros-völgy mezőségi szakaszáról. Természetesen a hun hadsereget is elkísérte néhány család a Kárpát-medencébe, nyomaik megtalálhatók; Újős, Gyulafehérvár-Partos, Bátaszék, Marosvásárhely-Téglagyár, Maroskarna, Pannonhalma helységekben végzett ásatásokban, de erre nem lehet egy nagy nép bevonulását ráépíteni.
Bóna István hamisan mellébeszél, mikor az egész Dunántúlt magába foglaló longobárd királyságról képzelődik, mert a régészet még egy valamire való longobárd grófságot sem képes feltárni,nemhogy egy nagy kiterjedésű országrészt lefedő királyságot. A kevéske lelet inkább arról vall, hogy a longobárdok költöztek az avarok közé és semmiképpen nem azt mutatja, hogy királyként uralkodtak volna bárki felett is. Szentendrén, Bóna 91, többségében longobárd sírt ásott ki, Vörsön 37 sírból álló temetőt tartanak longobárdnak. Várpalotán néhány longobárd harcos sírja került elő, míg Gyönkön csak longobárd temetőrészlet (mindössze néhány fibula) került napvilágra, míg avar sírokat százasával találtak itt is. Jutason az ősi temető használata az egész avar kort felölelte (560-880), és eredeti területét több ezer sírt tölthette ki, ám feltárt 281 sírból mindössze egy nevezhető biztosan longobárdnak. Mosonszentjános-Kavicsbánya területéről 1965 és 1967-ben három longobárd sír került elő, az avar temető ásatása közben. További szerény leletek, melyek inkább longobárd néptöredékről, mint népről árulkodnak; Kajdacs és Tamási.
A longobárdok történelméről szinte kizárólag a longobárd származású Paulus Diaconus (kb. 720-799), saját népét előnyösen bemutató művéből, a Longobárdok Történetéből (Historia Longobardorum) értesülhetünk, mely szerzemény az elfogultsága miatt csak részben megbízható, több közlése pontatlan. „A longobárd Agilulf király szláv csapatokkal veszi be Cremonát.” (IV, 39.) A VI. sz. közepén hol találhatott a longobárd király olyan sok szlávot, akik seregestül voltak képesek germán zsoldba szegődni? Mivel több mint 200 évvel később vetette papírra ezeket az eseményeket, Pál Dékán eltévesztette és az avarok helyett írta a szlávokat. Az ő idejében a szlávokat már ismerték, és tudták hogy a szlávok nagyobb tömbökben fellelhetők a Kárpát-medence peremkerületein, így eltévesztett közlésében a saját kora viszonyait vetíti vissza kétszáz évre. Talán gyéren a VI. században is előfordulhattak szlávok ezeken a területeken – igaz, régészetileg ez alátámaszthatatlan –, de csak kevés számmal, minden politikai, hadi jelentőség nélkül. Pál Dékán világosan megírja, hogy az Itáliába vonuló longobárdok népe jórészt gepida, bolgár, szarmata, pannon, svév, türing, bajor, szász és taifal népcsoportokból állt. Akkor jogos a kérdés, hogy volt-e egyáltalán olyan alakzat, amit longobárd népnek nevezhetünk? A valós történelemben az V. századtól kezdve az egész Kárpát-medencében turáni eredetű klánok (nemzetségek) kezében összpontosult a politikai hatalom és minden jelentősebb háború közöttük zajlik, amiben a longobárd, herul, gót, gepida törzsek csak mint szövetséges, kisegítő erő vehetett részt, hol ezen, hol azon az oldalon harcolva. Habár a régészet sokkalta több gepida emléket képes felvonultatni a longobárd hagyatékoknál, mégis nagy bátorság kell ahhoz, hogy a gepidák egy hódításra, honfoglalásra képes népként legyenek ábrázolva.
Mikor a hivatalos tanítást megkérdőjelező vagy azt visszautasító gondolatok fogalmazódnak meg, akkor ezek a gondolatok helyből váltják ki az akadémista tévtanításokat követő tudálékosok lenéző ellenvetéseit, ami főleg az írott források bemutatásának követelésében nyilvánul meg. Mivel ilyesmiket képtelenség felmutatni máris kész a gúnyolódó válasz: ha nem tudod okmányokkal alátámasztani érveidet, akkor az tudománytalan … „Bezzeg mi! Számunkra ott a temérdek középkori kézirat, ami alapján az általunk felvázolt történelem hibátlan, harmonizált és könnyen követhető.” Azt persze soha nem említik az akadémista urak, hogy az általuk használt kéziratok jelentős része erkölcstelen, direkt hazudozó – jobb esetben bugyuta mesemondó – papok által lett írva; hogy a rendelkezésükre álló kora-középkori kéziratok többsége kétes eredetű másolat vagy kései hamisítvány; hogy ezek az irományok meghatározott politikai utasításra íródtak, melyben a múlt valóságát egy előre kitervelt koncepció alapján sokszor változtatták. Tehát az akadémista okoskodás számára ha a pap azt írja, hogy Nagy Károly a tél közepén átkelt az Alpokon, akkor az úgy volt! Ott van a dokumentum, ami a téli átkelést alátámasztja, és ha ezt a bugyutaságot valaki megkérdőjelezi, akkor a kétkedőre rögtön rácsattannak: „Van bizonyíték arra, hogy nem kelt át a tél közepén az Alpokon? Van írásos feljegyzés, ami a téli átkelést tagadja?” Természetesen nincs, így – szerintük – tényként 'muszáj' elfogadni, hitelesként kell kezelni a papi firkálmányt. Ha meg azt jegyezte fel a pap, hogy a frankok az utolsó szálig kiirtották az avarokat: azt is el kell hinni, minthogy azt is muszáj elhinni, hogy pazar tót birodalmak léteztek a Kárpát-medencében, melyek hősiesen ellenálltak a honfoglaló 'magyarságnak'. Ha valaki ezt kétli, akkor azt az abszurdumot követeli meg tőle az akadémista tudálékosság, hogy kétségeit támassza alá írásos feljegyzéssel, amiben az áll, hogy nem voltak hős tót királyok és gazdag tót fejedelemségek. Hát így diktál az akadémia történelemírása, és ezért rendelkezünk egy látszólagosan összefüggő és disszonánsan harmonikus történelemmel.
Világos, hogy Paulus Diaconus nem írhatta azt longobárd őseiről, hogy segédhadként szolgáltak az avar kánoknál, hogy az ideiglenes dunántúli tartózkodásuk kizárólag az avarok beleegyezésével volt lehetséges és azt sem írhatta, hogy itáliai letelepedésük elképzelhetetlen lett volna avar és bolgár segítség nélkül. Helyette inkább egy dicsőbb, fényesebb múltat szerkesztett ősei méltatására, de nekünk kései embereknek nem kellene mindent szó szerint komolyan venni, amit Pál Dékán összeírogatott. A kétkedő szemléletet nyugodtan lehet alkalmazni a többi középkori feljegyzéssel kapcsolatosan is, és csak annyit vélni valósnak azokból, melyet a józan észérv, ellentmondás nélkül képes elképzelni, mint valós történelmi eseményt. A feljegyzésekre épített elképzeléshez – bizonyítékként – szervesen kötődnie kellene a régészeti eredményeknek. Mondanék rá egy példát. A nagyot mondó pap (Notker), azt regéli, hogy Nagy Károlynak acélserege volt. Akkor hogy lehet, hogy ebből a korból nincs egy vért, egy acélsisak maradvány és eddig még fapajzsokat sikerült csupán találni a notkeri acélosságból? Más szóval kérdezve, milyen acélsereg volt az, amely csak fapajzsokkal rendelkezett? A régészet nem találja a csodás sereget alkotó harcosok – vagy azok családtagjai – temetőit, várait stb., ezért nem csupán Notker, de a legtöbb ebből a korból származó feljegyzés történelmi közléseit visszalehet utasítani. A longobárdokhoz hasonlóan illene szemlélni a többi honfoglaló vándornépet, akik állítólag mind az uralmuk alá hajtották a Kárpát-medencét, királyságokat, birodalmakat alapítottak, közben vagy kiürítették vagy kiirtották annak népét, csak azért, hogy a következő népség szintén 'tiszta lappal' kezdhesse uralkodását.
Egy másik fontos történelmi folyamat, amit jó lenne tisztábban látni, az a Kárpát-medencébe betelepülő, átvonuló, időszakosan honfoglaló seregek viszonya, az ott már korábban megtelepedett közösségekkel. Az erőszakos, primitív hordák hatalmi hálójukat időszakosan kivethették a földműves közösségekre, mely leginkább adóztatásban, kizsákmányolásban mutatkozhatott meg, de az ezen túlmenő kiirtás vagy elhurcolás elmélete már valószínűtlenül hangzik. Az ilyen érintkezési viszony felvázolásánál ismét a számarányok kérdése vetődik fel, mely egyenes függvénye lehet a kizsákmányolási fokozatnak. Megalapozatlan, sokszor egymásnak ellentmondó elméletek övezik ezen népek/néptöredékek létszámának becslését, és a tisztánlátást tovább zavarja az, hogy a hódító, vonuló törzsek-népek etnikai besorolásának tudományos meghatározása mindig csak az adott népség vezetőrétegére vonatkozik, míg a szolganép hovatartozása csak találgatás. Ezáltal egy olyan torzított kép alakult ki, minek köszönhetően nem létező népvándorlások sorozatát ültettük be a történelmi köztudatba. Az ezresével (tízezresével) feltárt jelöletlen, sírmelléklettel nem rendelkező temetkezési helyek vajon milyen nép maradványait őrzik? Csak nem ők az ősi magtermelő-földművelő nép, akit sokszor szolgaságba döntött a hódító hordák kényuralma? Csak nem ők azok, akik magukba olvasztottak minden olyan harcias klánt, akik a továbbvándorlás helyett a maradást választották? Csak nem ebbe a népbe olvadt bele az avar és Árpád török népe? Ha sokakat közülük szolgasorba taszítottak is, mégsem találni semmi nyomát annak, hogy a földművelő ősnép megszűnt volna létezni a rájuk telepedő hordák politikája miatt, hiszen minden hódító, hadi nép halmozottan rájuk volt utalva. A betelepedő honfoglalók, vagy az átvonuló klánoknak mindig szükségük volt a már ott élő földműves közösségekre, kiirtani, rabszolgáknak elhajtani őket nem lehetett, és nem is lett volna helyénvaló, mert a velük kötött érdekszövetségek hasznosabbak, áldásosabbak voltak germánnak, szkítának egyaránt. Ne felejtsük, hogy a pszichopata, belterjes mongolokig világtörténelmünk nem ismert népek, nemzetek teljes annihilációját, még a perzsák sem csináltak ilyesmit, pedig őket nagyon kegyetlennek írja le a sok történész.
A longobárdok körüli bizonytalanság említése után ideillik, a gepidák példája is. Jordanes (Getica) szerint, Attila halála után a gepidák, a Nedao folyónál legyőzték a hunokat (455), mely csatában harmincezer hun esett el, és a hunok állítólag ez a vereség miatt vonultak ki a Kárpát-medencéből. A Nadeo folyót eddig nem sikerült beazonosítani, míg a harmincezer elesett hun mesébe illő adat. A győzelem után a gepidák több hatalmi központot hoztak létre a Kárpát-medencében, az egyik Sirmium városa, míg a másik a Körös-Maros-Tisza-vidékén volt, ahol egyes gepidának mondott germán nemzetségek már korábban is megvetették lábukat. De a történelmi adatok és a gazdagnak tűnő régészeti hagyatékok ellenére még hozzávetőlegesen sem tudjuk, hogy a gepidák milyen létszámmal rendelkeztek, mikor ezeket a királyságokat megalapították. A betelepülők között mind germán volt-e vagy csak a vezetőréteg? A gepida vezetőréteget szolgáló katonák és a szolgamunkát végző köznép etnikai hovatartozását ebben az esetben is csupán találgatni tudjuk és így további kérdések feltétele feleslegesen hangzik, ám mégis elgondolkodhatunk, hogy milyen arányban vándoroltak velük iparos, földműves családok, és ezek a családok – ha egyáltalán voltak – milyen népekhez, néptöredékekhez tartoztak? Ugyanezekkel a kérdésekkel szembesülünk a gótoknál, alánoknál, kvádoknál, vandáloknál, longobárdoknál, hunoknál, avaroknál és Árpád-népénél. Természetesen minden vándorló 'nép' között lehettek különböző szakmákat űző iparosok (ötvös, kovács, tímár stb.), de közel sem biztos hogy ezek fedezték az összes szükségesen fontos iparágat, vagy az adott vezetőnép és annak katonai kíséretének minden irányú szükségét. A gepidák között biztosan voltak fazekasok, csontfaragók, ötvösök, de hogy ezek németajkú, germán származású emberek lettek volna, arra lehetetlenség válaszolni.
A túl dramatizált képen gyalogos szolgákkal körülvéve, talán éppen gepidák vonulnak, miközben mindenfelé előttük a lemészárolt ellenségeik holttestei hevernek.
Mert hogy is kell a gepida királyságok létrehozását pontosan elképzelni? A gepidák legyőzik a nagyhatalmú, verhetetlen hunokat, akik ezután elvonulnak, kiürítik erdélyi szállásaikat, amit a gepidák melegében elfoglalnak, és már állnak is gepida királyságok. Mikor a hunok elvonultak nem az ott megtelepedett nép ment el. A nép maradt, csupán egy katonáskodó vezetőréteg vonult ki, mint ahogy a hatalmat átvevő gepidák sem népként jelentek meg, hanem néhány tucat germán klán, erős fegyveres kísérettel, ügyes szervezőképességgel, de nem olyan közösségi alakzattal, amit népnek lehetne hívni. Ha a gepida nép lett volna, akkor nem szívódott volna olyan gyorsan fel a történelem színpadáról. Mert mi is történt a gepidákkal? Egyetlen biztosnak tekinthető adat Pál Dékántól származik: „Vagy a langobárdok alattvalói lettek, vagy mind a mai napig kemény uralom alatt nyögnek, miután hazájukat a hunok (avarok) vették birtokukba.” (Historia gentis Langobardorum) Az avarok hadilag, (politikailag) megroppantották a gepida törzsfők hatalmát, lehet sokan közülük áldozatául estek az avar hódításnak, de a többség nem vándorolt el; munkát, megélhetést teremtett, átvette környezete életritmusát, kultúráját, és nyelvét elveszítve egy idő után beolvadt az általa – még nem is olyan régen – meghódított ősnépbe. Hiszen, mikor a gepidák megérkeztek a Kárpát-medencébe, ott egy egységes nyelvet beszélő, többségében földműves népet találtak, akik tőlük eltérő életformával rendelkeztek. Ennek a népnek létezésére a legkézenfekvőbb bizonyítékot pont a gepidák letelepedése bizonyítja, akik nem lettek volna képesek még egy telet sem átvészelni az ott élő őstörzsek magtárai, élelmiszerkészletei nélkül. Őket hódoltatva voltak képesek megvetni lábukat, mert vetőmagot, mezőgazdasági szerszámokat egy sem hozott magával. Ifjúsági regényekbe illik az olyan elképzelés, miszerint minden ilyen vándor-honfoglaló népnél megvolt a kellő számú bányász, fémolvasztó, kovács, ötvös, fazekas, tímár, kádár, borász, halász stb. – akik az új meghódított területeken már a megtelepedés pillanatában működőképes szolgáltatást voltak képesek nyújtani. Hány év keserves munkája kell ahhoz, hogy egy elnéptelenedett, bozótokkal, gazzal benőtt, elvadult területen felvirágozzék egy olyan mezőgazdaság, ahol a többszörös túltermelés válik normatívvá? A többlet élelmiszer-termelés nélkül a nagyszámú, állandóan nyeregben ülő hadak ellátása lehetetlenség. De mindez amíg létrejön, addig mit honnét teremtődik elő napi három adag étel a sok katona, és a szolgálóik számára? Az amerikai filmekben látni olyat, hogy megérkezik Joe a többi telepessel és már áll a pajta, működik a malom, aratnak, szüretelnek, sőt már az ivó is megnyílt … A valóságban ez másképp lehetett, és nemcsak a Kárpát-medencében, hanem mindenfelé Európa értékesebb részein. Európa ősi földművelő, halászó, gyümölcstermesztő közösségei, hosszú évszázadok – hanem évezredek óta – töretlenül ott voltak, ott éltek mindenfelé, még akkor is ha létezésük, egyszerű életformájuk nincs feljegyezve, külön megemlítve az ókori történészek által. Szervezett életformájuk létezésére pont a harcias hordák vándorlása a bizonyíték, akik képtelenek lettek volna vonulni, hódítani ezen népek szolgáltatási nélkül.
Révész László, mint egy folytatásképp Tomka 'teljes kiürítés' elméletére felállítja saját 'feltöltésű' elméletét, mert a földműves lakosság természetes tényét valahogy meg kell magyarázni, főleg abban az esetben, ha a területeket már előttük mások teljesen kiürítették. Révész szerint a honfoglaló törzseknek „számottevő földműves csoportjai voltak”. Milyen elegánsan megmagyarázna mindent egy ilyen találgatásra épített kijelentés, egy sor kérdésre választ kaphatnánk: milyen jó is lenne, ha nem szólna a logika ellen. A nagyállattartó törzsek életformájának szükséges része volt az egyik lelegelt területről a másikra költözni; fölszedte jurtáját, sátrát, összeterelte állatait és ment. A földműves nem tudta becsomagolni földjét, szétszedni házát ott hagyni gyümölcsösét, termését. Miért is mentek volna a földművesek? Ha volt is valamennyi megbecsülésük, mégis ők alkották mindig a legalsóbb társadalmi réteget, a földműveseket minden kultúrában kihasználták, elnyomták. Kétséges, hogy az idegen származású, eltérő kultúrájú harcias hódítok kedvéért a megtelepedett népek otthagyták volna, azt a keveset amijük volt és önkéntes szolgaként követték volna idegen uraikat az idegen bizonytalanságba. Gondoljunk csak bele: miért hagyta volna ott egy földműves, a keservesen felépített kis portáját, gazdasági épületeit, vermeit, magtárait? Azért vajon, hogy egy hosszú, fáradtságos út végén mindent újrakezdve kizsákmányolt szolga legyen egy másik, idegen területen? Az őshonos magtermelő népek saját érdekei ellen lett volna ha az őket adóztató uraikkal együtt mentek volna új szerencsét próbálni, helyette inkább az lehetett a helyzet; már alig várták, hogy lekopjanak a nyakukról az állandóan új honokat foglaló, nagyállattartó harcias nemzetségek.
Ha egy ilyen elvándorló-honfoglaló törzs/népszövetség megindul és elviszi magával az ott élő magtermelő családokat, akkor ki takarítja be az őszi termést? Ki biztosítja az élelmiszer szállítmányok utánpótlását? Kinek az ápolására bízzák azokat az idős vagy megbetegedett társaikat, akik képtelen nekivágni egy ilyen fáradságos, nehéz útnak?
Hosszú évek kemény munkája szükségeltetik ahhoz minden népségnek, míg feltörik az ugart, megépítik a lakhelyeiket, malmaikat, magtárakat stb. Árkokat, csatornákat kell ásni, facsemetéket kinemesíteni, és ezer olyan dolgot kell kitapasztalni, aminek tudása, rutinja már megvolt a korábbi lakhelyükön. Aztán az új hazában jöhet egy több éves szárazság, áradások esőzések moshatják ki a termést, és akkor mit eszik a nép, mit esznek a honfoglalók? Ha voltak Árpád honfoglaló népével földműves családok, akkor azt csak is szigorúan rabszolgákként lehet elképzelni, mert maguktól a földműves népek, mint alattvalók, nem vándoroltak, és főleg nem mentek önként adófizető szolganépnek egy tőlük idegen kultúrájú, és teljesen eltérő társadalmi berendezkedésű (nagyállattartó) néppel. Nézzük meg a tipikus földművelő szláv népek lassú terjeszkedését. Soha nem vonultak önként a longobárddal, gótokkal, türkökkel, sőt mindig azokat elkerülve, saját kenézeik alatt költözködtek, önállóan próbáltak letelepedni. Hogy ezek a földművelő közösségek hun, gót vagy gepida királyok védelmét kérték valaha is, az kb. olyan, mint amikor a Chicago kisboltosai Don Papi védelméért esedeznek
Nagyon kevés olyan törzsi alakzat vándorolt Európában, az V.-X. sz. között, akikről elmondható lenne, hogy a vezetőréteget kiadó klánok, a saját etnikumú, teljes létszámú népükkel vándoroltak volna. Az egyik, legkönnyebben bizonyítható, vándorló és új hazát foglaló nép a horvát volt.
Horvátok
A legkorábbi, és sokáig egyetlen forrás a horvátok korai történelmére, a 'Bíborbanszületett' VII. Konstantin (912-959) császártól maradt fenn, a Birodalom Kormányzása címen ismert munkájának 29. 30. és 31. fejezeteiben, miszerint a horvát törzsek Hérakleiosz (610-641) idejében érkezetek és telepedtek meg Dalmáciába, miután legyőzték az ott élő avarokat. Konstantin a műve 31. fejezetében írja: „…Így hát Hérakleiosz császár parancsára ezek a horvátok levervén és kiűzvén onnan (ti. Dalmáciából) az avarokat, Hérakleiosz császár rendelete folytán megtelepedtek az avaroknak ezen a földjén, melyen most is laknak…” Utána 200 éven keresztül semmi történelmi feljegyzés nincs arról, hogy honnét, mikor és milyen körülmények között érkeztek, majd a XII. században keletkezett 'Duklai Pap Krónikája' és a száz évvel későbbi Tamás főesperes, 'História Salonitana' próbál némi választ nyújtani a megmagyarázatlan horvát őstörténelemre. Ez a két egyházi munka azonban megbízhatatlan a horvát múlttal kapcsolatban, mert a horvátok dalmáciai megjelenését az V. századi keleti gótok térnyeréséhez köti, ami mindenféleképpen túl korai. Görög források inkább a VII-VIII. sz. folyamán említenek olyan önálló politikai egységeket (sklavini), melyekben a szlávok törzsi-nemzetségi alapon létrehozott formákban részleges önrendelkezéssel bírtak.
Minden történelmi ismertetés avval kezdi, hogy a horvátok két nagyobb tömbben a mai Lengyelország területén éltek (Fehér és Veres-Horvátország), és onnan indultak el új hazájukba – talán bizánci kezdeményezésre –, majd a következő mondatban már meg is érkeztek és minden gond nélkül letelepedtek a Dalmáciától északra eső területeken. Pont a legfontosabb részletről nem írnak egy sort sem; mely években történt a Krakkó környéki székhelyük elhagyása? Hány évig tartott útjuk, és talán a legfontosabb, merre mentek? Hogyan jutottak el a horvátok a Kárpátok legészakabbi lejtőitől az Adriáig? A Kárpát-medencén csak az ott uralkodó avar kánok segítségével vonulhattak keresztül, de akkor nem igaz Konstantin császár közlése, miszerint a horvátok legyőzték és uralmuk alá hajtották a dél-nyugat Pannóniában megtelepedett avar nemzetségeket. A másik feltételezhető útvonaluk a Kárpátokat keletről megkerülve lehetett, ami jóval hosszabb, de akkor nem kellett átvergődni a járhatatlan, őserdőkkel borított Kárpátokon. Minden nép európai vándorlásánál figyelembe kéne venni, hogy ezekben az időkben, a Római Birodalom egykori területeit leszámítva – nem voltak utak, csak lovak/öszvérek számára járható ösvények.
A fából készült, kétkerekű kordé hosszabb táv megtételére semmiképp nem lehetett alkalmas, teherbírása erősen korlátozott volt, és szerkezetileg könnyen törékeny alkotmánynak számított.
Családok, szerszámok, tartalék élelmiszer szállítását szolgáló, ökrök által húzott kétkerekű kordék csak a sík részeken, és ott is csak töredezett rövid szakaszokon közlekedhettek, ám a Kárpátok magas hegyeire – az utak teljes hiányában – az ilyesmi járművek képtelenek lettek volna felkapaszkodni. Az már egy másik kérdés, hogy az északi szlávság egyáltalán állt-e olyan szinten ebben az időben, hogy ilyen járműveket előállítson. Mert az ilyen kordék elkészítéséhez is kell egyfajta ipari szint, szerszámokkal felszerelt műhelykultúra. Mivel a hideg, esős éjszakákon nem lehetett az ázott földön csak úgy takarókba burkolva aludni, hogyan szállították a gyermekeket, öregeket, terhes asszonyokat és az ő védelmüket szolgáló sátrakat, sátorfákat? Minden nehézség ellenére a szlávok mégis több ezer kilométert megtéve, családostul vándoroltak és kitartó szívósságuknak köszönhetően képesek voltak új környezetben, új életteret kialakítani maguknak.
A másik nagyon fontos kérdés, amivel egy történész sem foglalkozik, hogy a már megtelepedett, környezetében berendezkedett földművelő horvát nép, miért hagyta ott a számára megszokott életet? A sátoros nomád lebontja sátrát és állatait elhajtva tovább áll, míg evvel szemben a földművelő nem akarja otthagyni a nehezen felépített házát, a keservesen megásott kutat, a szeretett gyümölcsfáit; a közeli folyót, ahol tudja hol a hal, a rák; az erdőket, ligeteket, ahol ismeri a málnásokat, tudja hol a gomba, merre nőnek a gyógyító füvek. Milyen külső politikai erő mozdíthatta ki a horvát népet, hogy a jobb termőtalajjal rendelkező Sziléziából a köves, meszes földű Adria partjára költözzék? Ha a horvát földműves nép volt, akkor mi értelme volt a tenger mellé költöznie? Egyes elméletek szerint bizánci kezdeményezés állt a horvátok útra kelése mögött, amit nehéz elképzelni, mert semmi jel nem mutat arra, hogy bármiféle diplomáciai vagy kereskedelmi kapcsolat létezett volna Bizánc és a lengyel területek között. A másik elmélet szerint az avar kánok szolgaként hódoltatták a szláv népcsoportokat, akik közül sokat – talán a dolgosabbat – magukkal hurcoltak rabszolgaként vándorlásaik folyamán. Így kerülhettek a horvátok (és a szerbek) az északi hazájukból a Balkánra, mert egyénileg, csakis a saját erejükre támaszkodva egy ilyen méretű népvándorlást keresztülvinni képtelenek lettek volna. Akárhogy is nézzük a Balkánra lehúzódó szlávok családtagjaik egészével vándoroltak ellentétben a germán és turáni hordákkal, akik igen csekély számú, saját etnikumukban tartozó 'néppel' rendelkeztek. Ezért maradt meg minden gond nélkül a letelepedő szlávok nyelve mindenhol, és ennek köszönhetően voltak képesek magukba olvasztani bolgár, avar és germán törzseket, népmaradványokat. Hiába nyargalták keresztül-kasul a bolgár törzsek a Balkán félszigetet; műveltségük, nyelvük néhány generáció után semmissé lett és teljesen elszlávosodtak. Hasonlóan alakulhatott a Szlavóniát és a nyugat-balkáni részeket meghódító vitéz avarok sorsa is; a magukkal hozott szláv földműves, iparos családok beolvasztották, elszlávosították őket, és ebben a kontextusban talán feleslegesen mondja Konstantin császár: . . . „A horvátok között sokan avarok.”, mert az avarok hamarosan végleg megszűnnek mint entitás, a balkáni jelenlétük úgy elpárolog, mintha sosem lettek volna urak azon a tájon.
Legyen bármi is az indíték a hazájukból történt útrakelésnek, avar asszisztencia nélkül a horvátok (vagy a szerbek) soha nem jutottak volna el a Balkánra, még kevésbé lettek volna képesek államformát kialakítani az avarok segítsége nélkül. Még így is évtizedeken, generációkon keresztül tarthatott a szláv családok lassú leszivárgása északról délre, melyben mozgásban nem voltak nagyobb tömbökben érkező 'törzsek', csak földművelő, iparos családok láncolatának meg-megújuló lassú vándorlása. A bizánci feljegyzések pontatlanul, részben fedezik az igazságot, mikor a szlávok fokozott és veszélyes előretöréseiről írnak. Pl. Jusztinianosz császár idejében, 548-ban végig pusztítják Illiriát és egészen Durazzóiig hatolnak le. A következő írott adat 551-ból származik és arról értesít, hogy a szlávok nagy tömegekben Nis felé vonulnak és Drinápolynál legyőzték az ellenük küldött Kelet-római seregeket. Lehet, ezekben a hadjáratokban a harcosok nagyobbik fele szláv volt, de az említett hadi sikerek nem történtek volna meg avar hadvezetés, avar lovassereg közreműködése nélkül. 567-ben, Baján az avarok nagykagánja, Albionnal a longobárdok 'királyával' szövetkezve leverte a gepidákat, mely háború heve, több ezer - korábban gepida fennhatósága alatt elő – szláv nagycsaládot kényszerített falvaik elhagyására. Ezek a családok segítő támogatást kaptak a Balkánon korábban megtelepült szlávoktól, és betelepedésük végeredményben biztosította a horvát és a szerb nép kialakulását. Efezuszi János eltúlozva írja Tiberius császár uralmának harmadik esztendejében, 580-ban: „A Szlávok gonosz népe elárasztotta a birodalmat, végigpusztítva görög földet, és betörtek Thesszaliába valamint Trákiába is.” Lehet, hogy ezen események irányítói is az avarok voltak, mert ők képviselték az egyetlen ütőképes politikai erőt a Bizánci Birodalom északi határain túl. Hérakleiosz császár alatt a megerősödött szláv törzsek, állítólag majdnem az egész Balkánt elözönlötték, de mint a császár mondta; ez közel sem olyan probléma, mint a keletről támadó vad arab törzsek. A 'szláv' törzsek valódi arculatára világít rá Erdélyi közlése: Az avarok közt kirobbant testvérháború következtében Mauritius császárhoz menekült Baján kán egyik felesége és a kíséretében tartozott egy Bokolabras azaz ‘bűbájos’ ember, aki kiteregette, elárulta, hogy valójában Baján harcosai állnak a szlávok rovására vélt sorozatos betörések mögött. Avar részvétel nélkül a szlávok képtelenek lettek volna megtámadni, sikeresen végigdúlni a császárság északi tartományait, de még egy valamire való sereg megszervezése, kiképzése is jóval meghaladta szellemi, gazdasági erőforrásaikat.
A harcias avar kánok befolyása nem csak a Balkán északi részére betelepült szlávokra volt érvényes, hanem magában foglalta az egész közép-kelet Európát. A VI. században, a laza szövetségben fennálló Avar Birodalom része volt Galícia, Morvaország, Bohémia, Moldova és Havasalföld: hol mindenhol avar – vagy, ha úgy tetszik turáni – nemzetségek akarata jelentette a politikai hatalmat. A szlávokat mozgató, letelepítő és hódoltató avar (vagy bolgár) vezetőréteg mindamellett, hogy a Kárpátok peremterületein biztos elszlávosodásnak volt kitéve, mégis itt-ott, elég sokáig képes volt szokáskultúrája különböző sajátos megnyilvánulásait megtartani. Erről tanúskodik egy, a pápához címzett IX. századi bajor püspöki levél, melyben a püspök panaszkodik; „… már rég kereszténységre tért morvák, még mindig lófarkot eresztve borotváljak kőrbe fejüket, pogány módra.” Ilyenfajta hajviselet és fejborotválás a szkíta (turáni) népekre volt jellemző, a szlávoknál ilyen szokáskultúrát kimutatni nem lehet. A levélben említett morva főemberek így kétségtelen, hogy turáni nemzetségek leszármazottai voltak.
A horvát nép többségének elvándorlása, letelepítése magyarázatáért érdemes figyelembe venni a bolgároknak nevezett török klánok hatalmi harcait, dinasztikus törekvéseit. Irnák bolgár királyfi utóda Kürt (Kuvrat) vezér 585. körül született valahol a Kelet-Bolgár szállásterületek belsejében. Ám nem ott nevelkedett, mert apja Bizáncba küldte, hogy ott tanuljon. Bizánci évei folyamán jó barátja lett a későbbi Hérakleiosz császárnak, aki a hatalomra jutása utáni időkben is megpróbálta a barátjává fogadott török kánt mindenben segíteni. Bizánci tanitattatásának köszönhetően előrehaladottabb, szélesebb látókörrel rendelkező uralkodóvá vált, akit vezetőként fogadott el a legtöbb bolgár-török kán. Kürt fejedelemnek nagy tervei voltak; egy hatalmas erővé szerette volna összekovácsolni az avar-bolgár és más rokon törzseket, és egy erős birodalmat szeretett volna kialakítani az Enns folyótól a Volgáig. Kürt fejedelem szárnyaló terve azonban sajnos megbukott a dunántúli kánok makacs merevségén, és ez az ellentét egy még véresebb testvérháborúhoz vezetett, mint ami egy emberöltővel korábban, Baján halálát követően történt. Tudjuk, hogy azok a dunántúli kánok, akik Kürt szövetségesei voltak, a 630-as években vereséget szenvedtek és családjaikkal együtt Bajorországba menekültek, ahol idővel beleolvadtak az ott élő német törzsekbe.
Bizáncból történő visszatérése után, Kürt vezér a székhelyét a mai Besszarábia környékén rendezte be, valahol a Fekete-tenger közelében. Innét próbálta birodalmát megszervezni, irányítani. Állítólag Hérakleiosz császár tanácsára, Kürt fejedelem a dunántúli ellenséges kánok ellensúlyozására szarmata eredetű horvát törzseket telepített az ellenségeitől délre eső részekre: a mai Horvátország területére. A Kárpátokon átkelő és a Duna-Tisza között végigvonuló horvát nemzetségeket mindenhol a Kürt fejedelemmel szövetséges avar kánok segítették, nélkülük a horvát nép sosem érkezett volna meg mai hazájába. A horvátok szarmata eredetét tükrözi vissza a korai horvát történetírásban található érdekes feljegyzések, állítások. Ezen regeszerű adatok szerint, hét honfoglaló horvát törzs volt és a horvátok lóháton jöttek be új hazájukba. Tudnunk kell azt, hogy a szláv népek nem voltak lovas népek; lótartás, lótenyésztés lekorlátozódott az igás lovakra, nem voltak méneseik, a háborúkban inkább gyalogosan harcoltak. Tomiszlav (830-845) horvát uralkodó idejéből származó feljegyzés 12 horvát nemzetségről számol be, akik felbonthatatlan szerződést kötöttek, mely szövetség évszázadokon keresztül befolyásolta a horvát történelmet. A szövetség összefogása akadályozta meg, hogy a szakállas ‘ó-bolgár’ papok bevezessék saját bizánci ízű liturgiájukat, és később, ők buktatták meg a trónbitorló Szlavicsot 1075-ben. A 12 horvát nemzetség szövetsége nagyon hasonlít a mi történelmünkben lezajlott ‘vérszövetségre’, a hetes honfoglaló törzsi szám, valamint a lóháton való bejövetel azon történészek állításait támasztja alá, akik a horvátokat elszlávosodott szarmatáknak tartják, olyan elszlávosodott turániaknak, akik az ősi kultúrájukat már Dél-Lengyelországban elveszítették. Ide lehetne meg sorolni azt a tényt, hogy évszázadokon keresztül kétfelé horvát; a fehér és a vörös horvát létezett, két országra tagozódva, (Fehér Horvátország, Vörös Horvátország), valamint a két horvát népcsoportnak, két ’fejedelme’ volt. Ne felejtsük, nálunk magyaroknál is színekben megmutatkozó kétfelé nép volt; ’fekete’ és ’fehér’ magyar.
Történhetett bármiféle módon is a szlávok levándorlása, kétségtelen, hogy közösségeik minden tagját érintette, nem úgy, mint a turáni vagy germán csoportok, klánok vonulásánál, ahol csak a vezetőemberek voltak képesek feleségeiket, és a gyermekeiket magukkal vinni. Árpád türkjei, a besenyők vagy a kazárok harcosai, ha mind teljes létszámú nagycsaláddal érkezett volna, akkor létrejöttek volna olyan falvak, vidékek, ahol a török nyelvjárás honosodott volna meg, miképpen a Balkánon egymástól marginálisan eltérő szláv nyelvek képesek voltak gyökeret verni.
