A magyarság esetében rendkívül pontatlan frazeológia a 'kereszténység felvétele', mert a magyar nem felvette, hanem vérrel-vassal kényszerítették rá a kereszténységet.

koppany.jpg

Írásom témáját már sokszor többen átrágták, részleteiben aprólékosan elemezték, amiért sokak számára unalmas lehet, ám ennek ellenére mégis érdemes foglalkozni vele, talán hasznos lehet ismételten előhozakodni a tárgykörével (nem csak aug. 20. körül), mert mindaddig fontos ez, míg az akadémia át nem írja a kereszténység felvételét tárgyaló felvázolásait. Történelmi korrektséget és az igazságot kereső szerzőknek ismételten rá kell világítaniuk kitekert múltunk mellébeszéléseire, mely mellébeszélések mintapéldányai tananyagként és ismertető olvasmányként vezetik félre a tanulni vágyót. A témát tehát ismételten fel kéne vetni, még akkor is ha kevesen olvassák, figyelmen kívül hagyva, hogy a szent istváni-bódulatba beletekeredett keresztény honfitársaink lenéző hessentéssel kattintanak tovább az ilyen tartalmú írásokról, egy sort sem olvasva teljesen végig.

 

Akadémista történészeink egymást túllihegve bizonygatják, hogy a X. sz. második felében milyen komoly válaszút elé érkezett a magyarság, mert a puszta megmaradása forgott veszélyben a két nagy hatalmú erős császárság árnyékában. Maguk között körbe-körbe ismételgetve hozzák fel negatív példaként a hunok és az avarok ijesztő sorsát, akik – szerintük – 'elenyésztek'. Ez már maga történelemhamisítás, mert a hun nép (nem a katonaság) nagyon kis számban költözött be a Kárpát-medencébe és azok mind el is költöztek, miután a fegyveres hun hordák keletre húzódtak. Az avarok meg koránt sem enyésztek el, elmagyarosodott nemzetségeik még a X. században is virágoztak; ők adták ki a nyugati ellenséget szisztematikusan gyengítő hadjáratok harcosainak színe-javát, mert máskülönben nem gyűlhetett volna össze Bulcsu zászlaja alatt 20-30 ezer lovas harcos. Szinte minden történelmi mű kihangsúlyozza az augsburgi ütközet elvesztését, „mely a kalandozások végét jelentette”, „ami csúfos kudarc beszüntette a nyugat elleni támadásokat” stb. stb. Igaz, Bulcsu és Lehel hősi halált haltak 955-ben Augsburgnál, de ez közel sem jelentette a belső-magyarországi vagy az erdélyi magyarság harcászati ütőképességének meggyengülését vagy számbéli fogyatkozását. A szállások hadereje nem gyengült meg, a magyar anyák nem szűntek meg szülni és a Kárpát-medence továbbra is sűrűn lakott ország maradt. A csatavesztés valódi tragikuma az egyetlen olyan törzsfő (Bulcsu) elvesztése volt, kinek meglett volna a képessége összefogni a Kárpát-medencei törzseket és egy erős politikai ellenpólust létrehozva fellépni a gyarmatosító nyugati judeo-kereszténység ellen. Halála után nem akadt olyan karizmatikus, széles perspektívával rendelkező nemzetségfő, aki példáját követve képes lett volna tízezer számra egybegyűjteni a függetlenségükre oly büszke magyari klánokat, egy olyan vezér, aki képes lett volna újból nagyszabású hadjáratok megszervezésére és kivitelezésére. Az utolsó hullámban (IX. sz. vége) érkezett nagyállattartó török klánok viszonylag békében és jólétben élhettek egymással, és a velük élő földműves őshonos magyar közösségekkel, és különösen a keleti, erdélyi nemzettségek nem értették, hogy mi szükség lenne a távoli, nyugati, idegen országokban háborúzni. Bulcsu értette, tudta, hogy miért. Kezéből kihullott kardot egy nemzetségfő sem tudta felemelni az önvédelmet biztosító, megelőző támadások folytatása végett és így engedték, akaratlanul is hagyták a németek erősödését. A kiemelt tehetségű Bulcsu és Lehel eleste után a dunántúli politikai hatalom Taksony törzsi vezető köré helyeződött át, miután az háttérbe szorította az Árpád dinasztia másik ágát képviselő Tar Szeréndet (Koppány apja). Taksony fia, Géza (eredeti nevén Gyeücsa) megértette, hogy a dunántúli klánok nem fogadják el vezetőnek azt, aki felrúgja az ősi hagyományokat, ám ez cseppet sem zavarta. Tisztában volt avval, hogy amit cselekszik az helytelen, de a hatalomért való törtetésben nem számított nála az ősi hagyomány, melynek értelmében nem őt, hanem az idősebb Tar Szeréndet illette volna a névleges hatalom.

Névleges, mert Taksony, illetve Géza birtoka mindössze néhány megyére terjedt ki és ez akkor is így maradt volna, ha a többi törzsfő – a szeniorátus elvét figyelmen kívül hagyva – valahogyan mégis elismeri Géza elsőbbségét. A fejedelmi cím elnyerésével, a többi nemzetségfők általi elismeréssel nem növekedett a 'fejedelem' politikai vagy gazdasági uralma az ország többi bírtok határa (gyepű) felett. Az Árpád klán hatalma megállt a saját gyepűi vonalán. (A Tiszántúli vagy erdélyi törzsek/népek többsége még talán Géza nevét sem ismerte.) Több évszázados íratlan törvények, szokásjogok domináltak, de nem létezett központi irányítás, és a Hét Vezér vérszövetsége vagy a pusztaszeri gyűlés alkotmányossága Géza idejére már teljesen szétfoszlott, elfelejtődött. A szabad törzsek laza törvényszerkezete kizárta a másik törzs szolgasorba döntését, nem létezett jogalap a másik nemzettség hadba hívására, törvényes megadóztatására, sőt még a földműves őshonos magyar népesség sem élt alárendelt szolgaságban. A Dunántúli nemzettségek korán sem voltak veszélyben, hanem ellenkezőleg az egész Bécsi-medencét, a Duna felső szakaszát és a dél-Morva területeket mind ellenőrzésük alatt tartották: a X. században nem kellett félniük sem az ördögöktől sem a germánoktól.

A probléma akkor kezdődött, mikor a magyarok beengedték, megtűrték az először szelíd alázattal közeledő nyugati papokat, akik végeredményben mindnyájan a hódító hatalmi politikát folytató katolikus egyház különlegesen kiképzett ügynökei voltak. Az általuk meghódítandó hitetlen, pogány népekhez küldött csuhás ágensek a megszokott séma szerint mindjárt azt lesték, hol vannak dinasztikus örökösödési problémák, hol feni testvér testvér ellen a kést. Az ilyen közegben tudtak hatékonyan operálni, hadoválással, ígérgetéssel szédíteni, emberi gyengeséget kihasználva uszítani, közben további papoknak, 'Krisztus-védelmezőknek', és fegyveres kísérőiknek előkészíteni a hódításra szánt talajt. Minden szervezettség ellenére a magyarokkal mégsem volt könnyű dolguk, mivel őseink a keresztény papoknál magasabb erkölcsi nívón álltak, szellemileg tisztábbak voltak. Magától érthetően ősrégi természetvallásukat nem óhajtották felcserélni egy természetellenes, ellentmondásos idegen ideológiára. A papság szemében nemcsak a 'pogány' hit tisztelete volt tarthatatlan, hanem az a társadalmi forma is, amiben nem voltak kizsákmányolt, elnyomott tömegek, hiszen a szabad emberek könnyen választhatták az engedetlenséget és függetlenséget a papi befolyás, ráhatás helyett. Egy szabad, független világban Róma ügynökeinek nem sok tér maradt volna káros mesterkedéseik véghezvitelére. Ezen helyzet megváltoztatására a papoknak égetően szüksége volt a nyugati társadalmakban bevált, feudalista rendszer államformájának magyarországi létrehozására, melyben a keresztény erkölcsök, és a papi írásismeret gond nélkül biztosíthatta a szegény-szabadok és a kisebb törzsek szolgasorba juttatását. Az ősi törvényrenddel ellentétes fejedelmi rang kisajátítása és megtartása csak úgy volt lehetséges Géza számára ha erőszakosan hatalma alá hajtja a Megyer nemzetség, Taksony ágától független törzseket és a földművelő őslakosságot, népeikből nyugati mintára földhöz kötött, maximumig kizsákmányolható szolgaréteget teremt.

 Gézánál vagy Vajknál nem Jézus megható csodája volt az indíték a kereszténység felkarolására, hanem a féktelen hatalomvágy kiélése, a korlátlan uralkodás édes gyakorlása és végül biztosítani Géza ivadékai sikeres öröklését. Nem igaz az olyan állítás, hogy a Megyer törzs vagy a Kárpát-medence bármelyik törzse külföldről kényszerítve lett volna akármilyen politikai vagy gazdasági nyomás által a kereszténység felvételére. Az természetesen elképzelhető, hogy rosszindulatú, sunyi fenyegetőzések fogalmazódtak meg germán főúri udvarokban és főpapi fészkekben, ám azok gyakorlati kivitelezése lehetetlen lett volna. A Dunántúli nagyurak közül egy sem aggódott egy esetleges germán támadástól, az ország belsejében meg még nevetségesebben hangzott volna az olyan fenyegető ösztökélés, hogy „tessék felvenni a kereszténységet vagy kiirtunk benneteket.”

Mindezen lehetetlenségek dacára történelmünket tananyagba szedő akadémisták 'harapófogóról' képzelegnek, melynek szájában az akkori magyarságnak nem volt választása, mint engedelmeskedni a kereszténység felvételével. No de miképpen is állt a fenyegető harapófogó másik 'pofája' Bizánc? Gáza és Vajk idején a Bizánci Birodalom már csak névben birodalom, negyedére csökkent a régi dicsősége mind politikailag, mind gazdaságilag; szövetségesek nélkül, sakáloktól körbevéve nem más népek megtérítéséért, hanem a saját túléléséért küzdött. Ha lett volna annyi erőtartaléka a bizánci császárnak egy jól felszerelt, ütőképes, olyan hadsereg felállítására, mely képes a Kárpát-medence belsejében sikeresen győzedelmeskedni, akkor azt a hadsereget a császár először a fővárostól kődobásnyira lévő muzulmán hordák ellen használta volna. A bizánci császár számára az országát szaggató szaracénok jelentették a legnagyobb problémát, és nem a több ezer mérföldre lakó magyarok pogánysága. Arról nem is beszélve, hogy hogyan vonult volna át a magyarok ellen masírozó bizánci sereg a közel-sem megszelídített bolgár és szerb területeken? A X. sz. legnagyobb bizánci császárának tartott Jóannész (976-969) és utódja, II. Bazileosz (976-1025) csak nehézséges áldozatok árán voltak képesek rendet teremteni a szomszédos bolgár területeken: egy Kárpát-medence elleni görög hadjárat szcenáriuma valószerűtlen fikciónak tűnt akkor is, és ilyesmit feltételezni történelemben való tájékozatlanságról tanúskodik. Szándékosan félrevezető az a magyarázat tehát, melyben Bizánc által kifejtett nyomást óhajtanak sulykolni, mintha Bizánc bárhogyan is képes lett volna befolyásolni a magyar belügyeket. Mindkét nagyhatalomnak megvolt a saját baja, mely eléggé meggyengítette őket ahhoz, hogy még véletlen sem jöhetett számukra számításban egy nagyszabású Magyarország elleni hadjárat realitása. Meg aztán miért is lett volna szükség ellenségeinknek több év összes jövedelmét hadak felszerelésére, ellátására költeni és még ezen felül a teljes bizonytalanságba küldeni a sok életerős fiatalt, mikor a X. sz. vége felé könnyedén találtak egy olyan magyar nemzetségfőt, aki szívesen kiirtotta Krisztus szeretethite nevében saját országa egyharmadát. Nem létezhetett szorító hatású 'harapófogó', mert nem volt szükség rá. Nyíltan vagy suttyomban jövő-menő egyházi ügynökök simán keresztül vitték a Vajkból Istvánná lett király segítségével térítésüket és még igazából német vagy görög vérnek sem kellett folynia a szentséges 'munkálkodás' folyamán. Folyt helyette a magyar vér, testvér a testvért gyilkolta az idegen papok meg álszenten bazsalyogva azt lesték mikor tisztul meg a következő megye a pogányoktól, hol lehet létrehozni a következő pogány-ellenes monostort.

Géza önző don a saját dinasztikus törekvései érvényetéséért közelített a germán urakhoz és papokhoz, olyan démoni szövetségeseket akart szerezni, amilyeneket a saját hazájában nemigen talált volna. Az ősi törvényeket követő, erkölcsileg, emberileg magas szinten álló magyar vezetők között nehezen lelt volna Géza vagy fia olyanokat, akik a kedvükért szívesen részt vállaltak volna a saját népük hátba szúrásában, vagy olyanokat, akik Géza családjának kedvéért polgárháborúba bocsátkoztak volna. Az ilyesmi piszkos munkához jobban megfelelt a magyarnál silányabb germán, még akkor is ha, mint harcosok sokszor megszégyenültek a X. század európai csatamezőin. A X. sz. legerősebb uralkodóinak számító szász Ottók seregei folyamatosan le voltak kötve az itáliai, flandriai, lorrainnei stb. nemesekkel való vergődéssel és hadi erejük korlátozottságát abban lehet leginkább észrevenni, hogy még az itáliai szaracén hordákkal sem tudtak leszámolni. Hát akkor hogyan képzelhető el egy Kárpát-medencei hadjárat véghezvitele? Miben került volna egy ilyen hadjárat és ki vezette volna a hadakat? Csak nem II. Ottó, Bari falai alatt, 968-ban szégyenletes leckét kapó germán 'koca-katonák', vagy ugye nem a III. Ottó vezetése alatt harcoló valamelyik keresztény vitéz, akik 982-ben még a mezítlábas muszlim martalócoktól is csúfos vereséget szenvedtek? Ha néhány száz görög katona és néhány ezer ágrólszakadt afrikai képes volt ily módon megtáncoltatni a dicsőséges császári hadakat, akkor egy ilyen sereg hogyan léphetett volna fel sikeresen a jól felszerelt, lóháton küzdő, fegyelmezett magyari seregekkel szemben? Ha egy komoly magyarországi hadjáratra alkalmatlanok voltak a német vitézek, arra pont megfeleltek, hogy István zsoldjában pribékként pusztítsák a magyart.

Istvánt szentnek nevező áltörténészek egészen odáig mennek merész kijelentéseikben, hogy Istvánnak köszönhetjük a magyar nemzet fennmaradását, nélküle – szerintük – kiirtották volna a magyarságot továbbá, hogy István „megőrizte az ország függetlenségét”, de azt nem részletezik, hogy melyik nyugati népség rendelkezett elég katonai hatalommal a Kárpát-medencébe lerohanásához, függetlenségünk elrablásához. Legfőképpen azt hallgatják el az egysíkú történészek; kereszténység felvétele ide vagy oda, mikor csak lehetősége nyílt a germánnak rögtön megtámadta hazánkat, sőt többször előfordult, hogy míg nemzetünk legjobbjai vérüket hullatták a déli végeken – Európa védelmében – addig a német, cseh meg osztrák aljasul hátba támadta a magyart. Pont a történelmi események sora a bizonyíték arra, hogy a kereszténység elfogadása nem magyar_roham.jpgvolt egy meghatározómegfelelés, ami egy biztonságos védelmet nyújthatott volna.

Magyar vitézek heroizmusa biztosította népünk megmaradását, ha a keresztény kegyelmen múlott volna, akkor már nem léteznénk.

 

El akartak pusztítani minket bizony nemegyszer a keresztény germánok és nem az idegen papok nagylelkűségen múlott az, hogy képtelenek voltak kiirtani minket. Közel sem a kereszténység felvétele volt a garancia megmaradásunkhoz, hanem a magyar kardok acélossága, a magyar nemzet természetes élniakarása. Ha pogánynak maradtunk volna, akkor is ugyanúgy az elpusztításunkon iparkodott volna a germán, de ebben az esetben egy erősebb, öntudatosabb honvédelem verhette volna vissza próbálkozásait.

Gézának, de különösen fiának Vajknak rendkívül jól jött a hittérítő papokkal törvényszerűen együtt járó kóborlovagok bandája, Krisztus harcosainak álcázott bűnözők, lezüllött szerencséjét próbáló népség, akik minden gond nélkül teljesítettek olyan megbízást, amit egy magyar már csak büszkeségből sem csinált volna meg. Géza megnyitotta a kaput majd elhelyezte, izmokkal látta el az idegen világ előretolt helyőrségeit, de fia néhány évtizeddel később már mészárlásra, csonkolásra a legbrutálisabb terrorra használta őket. Ahogyan a magyarságra rákényszerítették a kereszténységet és a feudalizmust az magyar szemmel nézve gyalázatos. István mindenféleképpen negatív figurája szomorú történelmünknek. Igaz, hogy magyarnak született, de szívét, lelkét eladta egy alantas nemzetközi vallásideológiának, idegen zsoldosokat fogadott saját fajtája ellen, népe nagy részét kiirtotta vagy szolgaságba taszította és a magyarság lelkivilágával összeegyezhetetlen démoni vallást kényszerített rá.

Az ezredik év tájékán semmi külső erő nem fenyegette a magyarságot és a mindennek felett álló központi hatalom kiépítése sem volt égetően szükséges még abban az időben, ezért a kereszténység korai kényszerítése nem megerősítette hanem lényegesen meggyengítette népünket. Hasznosabb és bölcsebb lett volna az idegen ideológiát hirdető kereszténységet később felvenni, de akkor is csak csínjával, józan mérséklésékkel korlátozva az idegen papok hatalmát. Nyugodtan lehetett volna tehát még várni néhány generációt és az önpusztítás helyett a nép szaporodását kihasználva gyarapodni, számbelileg felerősödni a germánok szintjéhez, közben így is-úgyis megindult volna a törzsi társadalom állammá való szerveződése, önerőből, a magyariak önszántából. István vezethette volna ilyen irányba is az országot, akár egyenrangúnak elfogadott nemzetségfők szövetségében, de féltékeny volt és kis hitű. Így a könnyebb utat választotta: a gyilkolás és terror útját.

István nem magyar államot alapított, hanem egy katolikus államot, melyben számára mindegy volt a vezető urak vagy a katonaság etnikai összetétele sőt, ha a kereszténység érdeke megkívánta volna az ország lakosságának kicserélése sem lett volna drámai a szemében. Saját népét semmibe véve az őt szolgáló nyugati kóbor lovagoknak és a papoknak osztott a magáéból és a legyőzött ellenfelei birtokából. A hatalmas földadományozással István odaajándékozta az ott szabadon élő nemzetségeket, népeket, akikből az új nyugati keresztény urak és papok szolgát csináltak. Így lett szolga a szabad magyarból, így vezette be István a korábban nem létező feudális rendszert.

És talán még lehetne sorolni a 'szent' király hibás lépéseit, de mindennél többet ártott a keresztény ideológia népünkre való ráerőszakolásával. A judeo-kereszténység bevezetésével örökre megosztotta nemzetünket, hiszen majd ezer éves agymosás után nemzetünk jelentős része megmaradt az istváni judeo-kereszténység bódulatában, ám ugyanakkor tömegével fordul el a magyar a kereszténységtől, még akkor is ha külsőségekben (esküvő, temetés) továbbra is ragaszkodik a keresztény rituálékhoz. István az idegen papjaival borzasztó kárt okozott; előbb besározta a magyarok több évezredes kultúráját, hagyományát, természettisztelő vallását, utána megpróbálta véglegesen felszámolni az örök és változatlan egyetemes természeti törvényeken, ősök tiszteletén és a lélek halhatatlanságán nyugvó ősi magyar vallást. Roppant károkat okozott, de mégsem érte el célját, mert a magyarság jó része megmaradt lélekben pogánynak, génjeinkben hordozott ősi hitrendszer erősebbnek bizonyult, mint a keresztény zagyvalék és ezért sokszor óhatatlanul, néha akaratunk ellenére utasítja vissza annak dogmáit.

Amit sajnos sikerült elérni a kereszténységnek az a nemzetünk megosztása, az a nevetséges helyzet, melynek kibékíthetetlen ellentétében a magyar nemzeti jobboldal egy idegen, nemzetközi ideológiát hangoztatva próbál nemzetinek mutatkozni. Ez István király igazi öröksége, egy átok, melyben még a nemzeti jobboldal sem lehet egységes, legyen benne egy idegen választóvonal, valami rút, amit magyarságunk, nemzetszeretetünk képtelen bevasalni a hazafias mellénybe. Mert bizony a jobboldali hírportálok hozzászólásaiból egyértelműen kiderül, hogy a legtöbb, magát tényleg nemzetinek valló magyar – főleg a fiatalabbak – nem ragaszkodnak a keresztény valláshoz. Jobboldali (nemzeti-nemzetközi) keresztény vezetés Istvánt mindig „szent Istvánnak' nevezi és Vancouvertől Sydneyig mindenhol nagy hangon éltetik, már majdnem istenítik. Augusztus 20-ai megemlékezéseken lózungokkal, lódításokkal ékesítik fel István királyt és közben – fantázia szegénységüknek köszönhetően – meg sem fordul fejükben: ha ma István élne, ő lenne a magyar nemzeti radikális jobboldal egyik legádázabb ellenfele; liberális, idegeneket imádó, radikális hazafiakat üldöző, hit-gyülis basaként lépne fel népe ellen. Ennek ellenére a nemzeti színekbe bújt nemzetköziek (keresztények) mégis kereszteket állítanak ha kell, ha nem, ott virul az idegen szellemiséget szimbolizáló kereszt a megmozdulásokon, a címerekben, köztereken, jobboldali kiadványokon és nem értik, hogy evvel a hivalkodással végeredményben indirekt úton-módon kiállunk egy zsidó háttérből összeeszkábált nemzetközi ideológia mellett. Magyarázatként mondják, hogy ez az ideológia 'szent' és már magyarrá lett. Efféle összemosás sokak számára abszurdumnak hathat, főleg ha erősebben él gondolkodásukban és emlékezetükben történelmünk szomorú kudarcsorozata, a megtiport magyar ősműveltségünk tragikumának emléke, vagy a távoli ősök tisztelete az, mely nehezen engedi meg a judeo-kereszténységgel való közvetlen vagy közvetett barátságos harmóniát. A nemzeti jobboldal természetesen nem indíthat vitát erről, mert az csak széthúzáshoz vezetne, mégis érdemes elgondolkodni a nemzetközi ideológia és a nemzeti hitvallás viszonyáról. A kettő kizárólag egy antagonisztikus, zavarodott világban mehet kéz a kézben azonban a valós világban az egyiknek a másik mögött-felett kell lennie.

A nemzeti keresztény jobboldal eltekint annak figyelembevételétől; hogy a kereszténységet kizárólag zsidók hozták létre, az összes korai keresztény atya mind zsidó volt (az a néhány kivétel, ami akadt csak a szabályt erősíti), hogy a zsidóság megmaradásának záloga – időszakosan felmerülő erőszak ellenére is – évszázadokon keresztül a kereszténység volt. A kereszténység IV. századi győzelme nélkül a pogányság előbb-utóbb felszámolta volna a judaizmust, magába olvasztotta volna a zsidóságot. A kereszténység prezerválta, megerősítette a zsidóságot, számtalan példa bizonyítja, hogy pápák, püspökök, főurak sora védte, óvta őket, és ha néha innét-onnét (pl. Spanyolország) menniük kellett, mindjárt akadt egy másik keresztény államformáció (pl. Hollandia), amely tárt karokkal fogadta őket. Nem csupán hibbant hit-gyülis szekták, de minden jelentős keresztény mozgalom barátságos együttműködésre törekszik mind a judaizmussal, mind a cionizmussal, és a néha elhangzó keményebb beszólás, a felszínes hiszti ellenére semmi nyomot nem hagy: sőt a végén az ilyesmi is a zsidóságnak válik hasznára. A magyar keresztényi jobboldal zsidókhoz való kritikus hozzáállása a felszínen ugyan – hasonlóan a nyugati langyos-bírálatokhoz –folyamatosan happárét vált ki, pedig ezek a bíráló hangok még összességükben sem képesek komolyabb hatást kiváltani. A zsidóságnak a pogány eszmeiség tűnhetne inkább veszélyesnek, ha lenne egyáltalán bárhol is Európában egy tömegeket megmozgatni képes ilyesféle vallásmozgalom. De nincs ilyen, és Magyarországon sem létezhet ilyesmi, mert István és a szabad kezet nyerő papok úgy kiirtották az ősi magyar hitrendszer minden megnyílvánulásait, hogy abból semmi sem maradt. Isteneink a népmesékbe menekültek, zsolozsmáinkat regösök, igricek próbálták (sikertelenül) átmenteni, keresztényesített fohászaink töredékeinek eredeti értelme felismerhetetlen, és használhatatlan morzsák azok az apró gyöngyszemek, melyeket lelkes néprajzkutatóink, a XIX. század második felében nagy nehezen felleltek.

A magyar ősvallás páratlan szépségét, erkölcsi emeltségét pont az bizonyítja, hogy míg a nyugati népek pogánykori vallásairól bőven maradt fenn feljegyzés, szokásaikról, rituáléikról, hit elképzeléseikről igen sokat tudunk, addig ősapáink hitéből szinte semmi maradt ránk. Nekünk még a mitológiánkat is keresztény papok írták (olyan is). Szent ligeteinket felásták a gonosz démonok, gyökerestől tépték ki fáit, így alap nélkül maradva nincs mire építkezni: nemzeti vallásmozgalom létrehozása ma elérhetetlenebb álomnak tűnik, mint valaha. És hiába találunk a múlt században lelkes próbálkozásokat a kereszténységtől történő spirituális eltávolodásra, valahogyan egyik sem jött be, mert hol a szamojéd és osztják sámánok világképzetét húzták a magyar táltosra, hol meg nomád török törzsek pusztai világa-szülte, kumiszos hitelképzelést jelölk meg ősi vallásunk mintaképeként. Jézus magyar származására épített egyház ugyancsak csődöt mondott, és a hat-hét ezer évvel ezelőtt virágzó kultúrák eszmeiségében való keresgélés szintén nem tudott olyan eredményt produkálni, melyre egy magyar spirituális szentélyt lehetett volna építeni. Minden dugába dőlt kezdeményezés ellenére sok hazafi mégsem fordul jobban a kereszténység irányába, nem egy közülük határozottan kerüli a templomot, míg mások a kötelező megfelelésnek téve eleget megjelennek ugyan, ahol 'illik', dehogy lelkükbe mennyire engedik be jehova szellemiségét az már nehezen mérhető.

Az István által ldbevert kereszt mögött süt a nap, de ez a kereszt mind a mai napig látható kontrasztot, árnyékot vet népünkre és az árnyékból jut a magyar keresztényi jobboldalnak is: ha észrevesszük, ha eltekintünk mellette.

Szerző: katolnai  2015.02.17. 03:49 8 komment

csontvary.jpg

Akadémista történészeink a magyar őshonosság teljes tagadásával, a különböző népek vándorlásával, de kiemelten a magyar honfoglalással – mind a mai napig – egy olyan tarthatatlan, elavult elméletet erőltetnek, mely tudományosan nehezen állja meg helyét és a nemzetünkre nézve kellemetlenül degradáló. Ezen elméletek átértékelése és felülbírálata egy rég elcsúszott valami, amit eddig csak az akadémián kívül állók próbáltak meg, pedig egy ilyesmire nagy szükség lenne, mert a fennálló hivatalos, 'tudós' elképzelések anyagában több tátongó lyuk van, mint egy Jaarlsberg sajtban. Óvodás szintű szemléletük egy délutáni csendes pihenő rendjéhez igazodik, miszerint az egyik nép bevonul valahova, országot, politikai életteret alakít ki, majd jön egy másik nép, aki az előzőt kitolja – mire az kivonul – helyét átadva az újonnan érkezőknek. Az ilyesmi elképzelés egyszerű, könnyen követhető és uniformizmusában simán lehet használni mindenfelé az európai, kora-középkorban végbement népmozgások felvázolásánál. Felületesen szemlélve, jó ez így mindenkinek és mi értelme lenne megkérdőjelezni ezt a nagy nehezen kialakított történelmi konszenzust, mely összekapcsolódó láncolatot, harmóniát alkot, és melyre mindenki oly büszke? A közös véleményen nyugvó tudós egyetértés alapját képezi a magyarság ázsiai eredete, miközben, minden más európai nép (oláh, német, tót, rác stb.) őseurópai származású népségként van elismerve: csak egyedül mi magyarok szakadtunk ide jöttmentként a világ másik feléből. Szerintük, mi vagyunk az egyetlen nép Európában (a cigányokat leszámítva), akik nem törzsökös Európaiak. Az ezt alátámasztó közös egyezség létrejöttével felvázolt, félrevezető tanításokat vissza kell utasítani és azok főbb részleteit először megkérdőjelezni, majd kritikusan kielemezni szükséges, hogy így rávilágíthassunk az akadémistáink impotenciájára, míg végül alternatív magyarázattal előállva, egy reálisabb múlt kialakítása lenne a legfontosabb.

A tisztánlátás érdekében az első dolog, amit át kell fogalmazni az a teljesen kiürített, lakatlanná vált terület elmélete. Nem csak magyar, de külföldi történészek is nagy szeretettel építik munkáikba, – sokszor ókori szerzőkre hivatkozva – a kiürített, elnéptelenedett európai részeket, ahova minden nehézség nélkül belehet vonultatni más törzseket, hogy majd utána ők üríthessék ki azokat. Szőke Béla leírása szerint, 568-ban, amikor az avarok meghódítják a Dunántúlt, akkor a Zala völgye még lakatlan pusztaság volt. Már miért, mitől lett volna lakatlan a kitűnő termőfölddel, természetes hőforrásokkal rendelkező terület, ami abszolút nem volt puszta: még ingoványos láposok is akadtak benne, ahol – vész esetén – meghúzhatta magát a nép. A Dunántúl talán legtermékenyebb részein lát 'lakatlan' évszázadokat egy másik tudós: „Ugyancsak a longobárd időszak és a magyar honfoglaláskor közötti lakatlan periódusra következtethetünk a scarbantiai/soproni rétegvizsgálatokból.” (…) „Scarbantia lakói 568-ban, az avar honfoglalás évében a longobárdokkal együtt elhagyták a várost, ami 330 évig romosodott” (Gömöri János). Tehát Gömöri még avarok létezését is tagadja Sopronban vagy annak környékén, és egy háromszáz éves lakatlan űrt lát, amivel akaratlanul Heribert Illig tézisét támasztja alá. De az is lehet, hogy Gömöri nem tudja pontosan mit is beszél, mikor több száz éves 'lakatlanságról' spekulál. Dévény váránál sem képes avar vagy ősmagyar népséget feltételezni, ahol kizárólag római majd azt követően szláv birtoklást lát: „egészen, míg a magyarok azt el nem foglalták.” Az általa megvizsgált ősi erődítmények (Locsmánd, Darufalva, Pinkaóvár), szerinte, mind csak a X. században vagy utána jöttek létre, helyükön az avar korban még fű sem nőtt. Evvel szemben a Kapolcs-Királykőn található földvárát kiértékelő Szabó Gábor rámutat, hogy ez a földvár azon kisebb várak csoportjához tartozik, amelyek 5-30 hektáron helyezkednek el. A kutató elmondta, hogy közel tucatnyi, a Kapolcsihoz hasonló bronzkori földvár található a Dunántúlon és az Északi-középhegységben, melyek mindig az adott környék legmagasabb pontjára épültek. Ha már a bronzkorban létrehoztak erős és gazdag földvárakat ( Mártaszentimre-Óvár, Tállya-Óvár, Mártaszőlős-Kerekbükk, Várvölgy és Velemszentvid területén lévő bronzkori földvárakban jelentős mennyiségű bronzból és aranyból készült kincset, tárgyakat találtak), akkor érthetetlen hogy Gömöri az avar évszázadok nyugati gyepűvédő földvárait nem leli. Gömöri az egyik olyan 'tudós', aki a szakmai felkészültsége ellenére ott is virágzó szláv kultúrákat lát, ahol szép számmal csak a turáni temetkezési típusok (lóbőrös, keleti tájolás) vannak jelen.

Tomka Péter írja, hogy a Kis-Alföldet a longobárdok teljesen kiürítették, nem maradt ott lakottan egyetlen városka, település sem, és ennek a kiürítésnek köszönhetően a „Kisalföldön az avar kor tiszta lappal indult 568-ban.” Evvel áll szemben Sági Károly véleménye: „A Keszthely-környéki gót szállásterület 'pannon' népessége is aligha költözött el az elvonuló longobárdokkal.” Ha a Keszthely környékiek nem költöztek el a longobárdokkal akkor miért vonultak volna el más tájegységek lakói? A Kis-Alföldet még a késő-középkorban is nagy kiterjedésű lápok, mocsarak, ingoványok szelték át Fertőzugtól a Csallóköz keleti sarkáig. Ezeket a mezőgazdaságra alkalmatlan hatalmas, vizes részeket jó termőtalajú, magtermelésre kitűnő földek övezték, ahol gabonanövények termesztésének gyakorlata évezredekre nyúlik vissza. Az itt élő embereknek pont az ingoványos mocsárvilág ismerete biztosította a túlélést, és az állandóan vándorló, harcias klánokkal szembeni bizonyos fokú függetlenséget. Az ilyen helyeken élő őstörzsek nem voltak teljesen védtelenek; az idegenek számára megközelíthetetlen, lapályokban, természetes lugasokban titkos gabonavermeket lehetett létrehozni, ha úgy kívánta ellehetett rejteni benne a jószágot, és természetesen mindig akadt bőven eleségnek hal, rák, vadmadár stb. Az ellenség számára elérthetetlen mocsaras, ingoványos területeken, a helybéliek egy sajátságos életteret, életstílust alakítottak ki, ahol sokszor úszószigeteken változtatták lakhelyüket, sárhajón, ladikon szállították áruikat, olyan önellátó közösségeket voltak képesek létrehozni, akik felett sosem volt hódító úr. A nyitottabb területeken élő őspannonnak nevezett törzsek is bizonyos fokú autonómiát élvezhettek a római uralom alatt, majd a Rómaiak elvonulása után sem szűnt meg létezésük, mert az ottmaradottak, őseik hagyományos életformáját folytatva továbbra is mag, és gyümölcstermeléssel foglalkoztak, de nem halt ki a kovács vagy a fazekasmesterség sem. Ezeket az őstörzseket soha senki nem ürítette ki, mert mindenkinek szüksége volt rájuk, és ha néha kegyetlenül sújtott szét közöttük a sors pallósa, mégis megmaradtak, túlélték az évezredek véres viharait, amire pontosan bizonyíték, a Szőke által említett Zala völgyének, Göcsej népe és a Tomka által is emlegetett csallóközi őstörzsek. (Bél Mátyás a csallóközi magyarokat tartotta a 'legfajbélibb' magyaroknak.) Az elnéptelenedés ragályos teóriája nem csak a Dunántúlra terjedt ki tudósaink szerint, hanem az országrészek vélt üressége már ott tátongott jóval a kora-középkori vándorlások előtt is. Évszázados elnéptelenedésről számol be Vaday Andrea, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének vezetője, aki szerint a salgótarjáni ipari park területén lévő ősi település, – ahol 42 ezer 'szkítának' mondott régészeti leletet tártak fel – évszázadokra elnéptelenedett a szkíta kor után, és egészen a hunokig nem lakott arra még a madár sem.

A dunántúli ősmagyar (pannon) törzsek, családok, többségükben nem vándoroltak el apáik földjéről, mert nem volt miért elmenniük. Szülőföldjükön otthon voltak, ismerték minden zugát, biztos megélhetést tudtak teremteni családjuk számára, és az időszakosan rájuk települő hódítók inkább szövetséges viszonyban lehettek velük, hiszen számtalan dologban voltak rákényszerülve a többséget alkotó, földműves népre. Úgy érzem nem kell külön ecsetelni, hogy mennyire rá voltak utalva a vándorló-honfoglaló harcostörzsek ezekre az időtlen-idők óta megtelepedett ősnépekre, hiszen valakinek biztosítani kellett a mindennapi betevőt, mert ló és kutyahúson élni senki sem szeretett sokáig. De ezek az őstörzsek termelték ki a vasszerszámokhoz, fegyverekhez szükséges fémet is, aminek olvasztásához, megmunkálásához ők értettek és nem a vonuló hadak. Ők szőtték a kelmét ruhához, takaróhoz, verték a kötelet, varrták a lábbelit: butaság az, hogy a hódító harcosok tartalék csizmát vittek magukkal. De ők kalapálták, javították a harcosok megrongált fegyverzetét, és az eltört lószerszámot is az ő mestereik reparálták. Nagyon fontos emlékezetünkben tartani, hogy a Kárpát-medencében mindenfelé jelentős fémfeldolgozók nyomait tárták fel; Bodrogkeresztúr, Tatabánya, Lengyel, Erősd, Vincsa, Tószeg, Jordánhalom, Tordos, Polgár, Perjámos, Velemszentvid, Remete, Nyitra, de bányák sokasága működött folyamatosan (Selmecbánya, Körmöcbánya, Nagyság, Majdánpatak, Nagybánya stb.), melyeket az itt megtelepedett ősnépek műveltek a rézkor kezdete óta. Nem mondhatta a longobárd vagy a gepida király: „na gyerünk csomagolni, mert megyünk!” Mivel tényleges hatalommal ezen népek felett a vándor harcosok sosem bírtak, így ezeket, az ősidők óta megtelepedett, magtermelő/iparos őstörzseket sem kényszeríthették földjeik elhagyására, a velük történő továbbvándorlásra, és bizony nagyon sok helyen a régészet kitudja mutatni a folyamatos létezésük töretlenségét. A Kárpát-medence egyetlen tájegysége sem volt soha kiürítve és a minden alapot nélkülöző 'gyéren lakott' badar kijelentéssel szemben az egész Kárpát-medence évezredeken keresztül Európa egyik legsűrűbben lakott területe volt.

lapvar.jpg

Megyényi kiterjedésű, szinte járhatatlan mocsárvilág belsejében ilyesmi erősségeket hozhattak létre az ott megtelepedett őstörzsek, melyek kellő biztonságot nyújthattak az idegen hordákkal szemben.


Ha megnézzük a Kárpát-medence középkori hegy és vízrajzi térképét, láthatjuk, hogy nem csak a Fertő-Csallóköz világának nagyobbik része volt lápos mocsár, hanem a Tisza mindkét oldala, Berettyó-Kőrösök; Sárrét világa, Böszörménytől Fehéregyházáig, továbbá, Csanád, Torontál megyék nagyobbik fele is mind járhatatlan mocsárvilág volt. Bizonyára mindenki hallott a Szamos-Kraszna folyók által táplált Ecsedi lápról, mely Nagykárolytól felnyúlt – a túri lápokat is magába foglalva –, egészen a mai Vásárosnaményig. A Bodrogközi mocsárvilág leért a Tisza két partján Poroszlóig. De említhetnénk még Krassó megyei Igan Mocsárvilágát, vagy a Duna menti Bodrog, Bács, Drávaszög lápjait is. Ezeken a területeken apró falvak láncolata élte sajátságos, főleg halászatból megteremtett életformáját; ahol nem voltak utak, városok, és az áruszállítás kézzel vontatott sárhajókon történt. A biztonságot és biztos megélhetést nyújtó vízi világot, milyen okból, és kinek parancsára hagyták volna el az ott évszázadok óta megtelepedett nemzetségek? Az ilyen területeken élő emberek nem voltak rákényszerítve otthonaik elhagyására, hódító hordák nem tudták őket igába hajtani. Kései példaként említhetném, hogy a tatárjárás alatta megmaradt lakosság nagy része pont a megközelíthetetlen mocsárvilágba vonult vissza, ahova a mongolok nem voltak képesek utánuk menni.

A lengyelországi Mazuri-tóhátság vízi világa ezer évvel ezelőtt majdnem akkora volt, mint a Dunántúl, és a mai Kalinyingrádtól Varsóig ért. Ezen a hatalmas mocsaras, lápos területen éppúgy ősnépek, őstörzsek tudták zavartalan folyamatosságukat élni, mint a még nagyobb Dél-Fehérorosz Pripjaty mocsárvilágban, ami a mai lengyel határtól Mozirig terjedt szét. Minden ilyen területen lehetőség nyílt a nagycsaládok hosszú-hosszú generációkon keresztüli folyamatos megmaradására és természetes szaporodására. A biztonság mellett a vízi világ elég táplálékot szolgáltatott ahhoz, hogy ezek az emberek ne vándoroljanak el, ezért abszurd az a feltevés, hogy jött valamilyen germán vagy hun horda, utánuk ment az ingoványos nádasokba, és 'kiürítette' őket.

Ugyanígy elképzelhető a hegyek, szurdokoktól védett, hatalmas, járhatatlan őserdőkkel borított részeken élő őshonos nagycsaládok, klánok folyamatos meglevősége évszázadokon vagy akár évezredeken keresztül is. De a józan észérvvel és logikus következtetéssel szemben azonnal tiltakoznak a sok felesleges adattal túlterhelt őstörténészeink, habár a baszkok népe esetében tudományosnak tartják az 'őseurópai' megjelölést, de a magyarság őseurópai elméletére vonatkozóan 'tudománytalan' meg 'abszurd' jelzőkkel dobálóznak. Pedig a Kárpát-medencében sokkalta jobb adottságok, lehetőségek léteztek a nagycsaládok hosszú távú megmaradására, mint a nehezen járható, nehezen művelhető Pireneusokban.

Senki sem csodálkozhat azon, hogy akadémistáink természetes könnyedséggel fogadják el a szláv, oláh és a germán népeket őseurópainak, pedig ezen népek kialakulása csak azután vált lehetővé, hogy a néppé formálódásuk 'bölcsőjét' képező területeken (Lengyel-alföld, Nyugat-Oroszország, Skandinávia) megtört a jégpáncél és a fagyos föld felolvadt. Ha ott kialakulhatott számos európai nép bölcsője, akkor a Kárpát-medencében – ahol nem volt jégkorszak –, miért ne alakulhatott ki egy ősnép? Hiszen a szláv és német nép eleinek élettere még sokáig jég alatt volt, amikor az enyhébb éghajlatú Kárpát-medence már jelentős számú népességgel rendelkezett, és így a tőlünk északabbra eső részeken csak jóval később – a jég visszahúzódása után – alakulhattak törzsekké a szarvascsordákat követő vadászcsaládok. Kezdetleges társadalmuk, archaikus műveltségük még ennél is később formálódhatott ki. Az utolsó jégkorszak folyamán, a szláv és germán élettér több tízezer évig lakhatatlan volt és csak Európa délibb, enyhébb éghajlatú területein létezett folyamatos élet, melyet a kezdetleges halász-vadász, gyűjtögető létforma jellemzett.

A másik kedvenc, sehova sem vezető elmélet – a kiürített területek elméletével párhuzamban – a népek 'eltűnése' vagy, hogy ki lettek irtva, mint pl. a frank-germán fantazmagória kiirtatta az avarok nemzetét a fényes szakállú Nagy Károllyal. Pedig a valós történelemben olyan sem létezett, hogy csak maguktól kihaltak, kipusztultak, eltűntek népek, törzsek; hiszen az asszonyok nem szűntek meg szülni, és még a legszegényebb fiatalok is házasodtak valahogy, hogy ők se maradjanak utódok nélkül. Révész László mégis 'kivérzett népességet' lát az avarokkal kapcsolatban, akik egyik részét a frankok telepítgették innét-oda, míg „a peremkerületek avarsága pedig jelentős mértékben elszlávosodott.” Érdekes módon, mikor egy Révész-féle 'tudós' mond ilyesmit a hasára csapva, akkor nem hápognak akadémista kollégái: „ezt nem fogadhatjuk el, mert nincs róla írásos feljegyzés! Ez tudománytalan, mert nem támasszák alá írott kútfők!” Mert bizony semmiféle írásos feljegyzés nincs olyasmiről, hogy az avarok bárhol is elszlávosodtak volna (leszámítva a horvátok esetében, amit alább külön tárgyalok). A turáni élettérből több hullámban érkező ázsiai etnikummal bíró avarok, a Kárpát-medencében történő megtelepedésük után átvették az ott élő törzsek nyelvét, műveltségét, azaz elmagyarosodtak és csak a horvát-dalmát részeken megtelepülő avarok szlávosodtak el. De maga az a feltevés, hogy az avarok elmagyarosodtak: 'véres rongy' és teljesen lehetetlen a hivatásos történészeink szerint, mert a Kárpát-medencében nem létezhettek, nem alakulhattak ki ősnépek, mert az szerintük mindig felvonulási terület volt, ahol a kóbor turáni és germán törzsek egymást váltogatva vonulgattak, hol itt, hol ott ürítve ki a tájegységeit.

Természetesen addig akadémistáink is eljutottak a meggondolásaikban, hogy a Kárpát-medencébe bevándorló vagy éppen keresztül vonuló népek csak úgy lehetnek fontosak történelmi szempontból, ha azok jelentősen hozzájárultak valahogy az adott országrészek történelmi eseményeihez. Ehhez elengedhetetlen a hősies hódítás regéje, beköltözött népek honfoglalása, királyságok alapítása, amihez szívesen hozzákapcsolják a korábban érkezett vándornépek eltüntetését, kiirtását, kiürítését. Különösen a Kárpát-medence történelmének megmagyarázásánál van ilyesmire igény, hiszen valahogyan választ kell adni arra, hogy egy sűrűn lakott, fejlett mezőgazdasággal, bányászattal, fémmegmunkálással, kézműiparral rendelkező terület, – ami még ráadásul egy zárt tájegységet is képez –, miért lehetett olyan egyszerűen a dicső népeknek mondott hordák, és legendás nagy királyok korzója. Olyasmit feltételezni, hogy ezek a harcos hordák és mesébe illő főnökeik csupán korlátolt politikai hatalommal rendelkezhettek: nem szabad, mert az ellene szól a 'kiürítéseknek', 'kiirtásoknak', és főleg nem szabad, mert az feltételezné egy korábban gyökeret vert, régebbi nép létezését. Mivel akadémistáink azt is jól tudják, hogy a kora-középkori vándorló-honfoglaló népségek létszáma egy esetben sem mondható jelentősnek, így ha igazat akarnának mondani, akkor a mesés hódításokat ki kellene hagyni, aminek következményeként érvényét veszítené a 'néptelen', kiürített területek feltételezése. A hódító törzsek szerény létszámának figyelembevételével jó néhány abszurd ellentmondást lennénk képesek feloldani, mint pl. hogyan volt képes néhány ezer germán harcos az egész Dunántúlt magába foglaló területen uralkodni, ilyen nagy részen királyságot alapítani.

Hogy milyen fontos ezen vándorló népek számaránya, arra egy példát hoznék fel a sok közül: a longobárdokat. A hivatalos történelem nem csak a longobárdoknál, de más kora-középkori harcos-vándor (pl. gepida, herul, hun) népeknél sem hajlandó a vándorlásban, hódításban részt vevők számát esztimálni, még hozzávetőlegesen sem. A longobárdokról azt tanítják, hogy valamikor a IV. században a Duna felső folyásánál bukkantak fel először, ahol a herulok leigázták őket, majd 546-ban és 551-ben legyőzték a gepidákat, a Dunántúlon 'királyságot' hoztak létre, csak azért, hogy azt 20 évvel később feladhassák, és Itáliába költözzenek. A Dunántúlról történő elköltözésük után Itáliában, Páviában hozták létre királyságuk központját, míg a nép jobbára a Pó völgyében telepedett meg. Ha királyságot hoztak létre bárhol is, akkor lehettek egypáran; falvak, városkák láncolatát kellett létrehozniuk, ahol a betelepedett nép a saját nyelvét, a germánt használta ill. honosította meg. Mikor a szászokat Erdélybe telepítették, azok nem voltak annyian, hogy királyságot alapítsanak, mégis falvaik, városaik – de főleg nyelvük – nyolcszáz év múlva is csorbulatlanul megmaradt, de a horvát vagy a szerb is minden gond nélkül átélte az évszázadok viharit, hát akkor mi történt a longobárd 'néppel'? Mi okozhatta 'eltűnésüket', mikor senki nem irtotta őket ki, mint ahogy az avarokat irtotta Nagy Károly? Hogyan lehetséges, hogy alig maradt fenn longobárd nyelvemlék, és ami maradt az még arra sem elengedő, hogy pontosan osztályozhassuk, nyelvtanát, szókincsét kiértékelhessük? A válasz abban rejlik, hogy nem volt longobárd nép, csak néhány tucat harcias nagycsalád (klán), vegyes származású fegyveres kísérettel, és még vegyesebb szolgahaddal. Hány nagy családról beszélhetünk, akiket longobárdoknak lehet hívni? Ha jóindulatúan 50-100 ilyen germán klánt számolunk, akkor családonként a 40-50 fő, a 4000 körüli számot adja ki, és ehhez a szolga-rabszolga népet hozzáadva egy tízezres népséget kaphatunk, mely egy nagyon vonzó számú tömegnek könyvelhető el a VI. századi viszonyokat tekintve. Nyugat-Európában a középkor VI-IX. századaiban, ritka az olyan hadsereg, melynek létszáma meghaladta a hat-hétezret, tehát egy 3-4000-res longobárd sereg komoly erőnek számíthatott a fejetlen anarchiába szédült Itáliában. De ez még mindig nem nép! Egy igazi nép, mint pl. az erdélyi szász vagy a horvát főképp földművesekből állt, meg kézművesekből, iparosokból, bányászokból és csak utána a buzogányt forgató vitézekből. Az Itáliába bevonuló longobárdok között nem voltak magtermelők és vincellérek, sem csizmadiák vagy halászok: mind katonacsaládok voltak, akik a harcra, fosztogatásra lettek kitenyésztve. Habár neveiket, fegyver és ruhaviseletüket sokáig megtartották, ám nyelvüket egy-két generáción belül teljesen elvesztették, mert a vezetőcsaládokhoz nem tartozott, sosem csatlakozott a nyelv és kultúra megmaradását garantáló germánajkú köznép.

vandorlas.jpg

Harcias klánok jelentős fegyveres szolgahaddal, kevés családtaggal és még kevesebb köznéppel vonultak, mely formáció biztosította a gyors haladást, hozzájárult a hadi sikerekhez, népek leigázásához, de a hosszútávú megmaradást ellehetetlenítette.


Attila hunjaival is pont ez a helyzet. A Kárpát-medencébe bevonuló hunokat nem kísérte a hun nyelvet beszélő emberek tömege; ezért nyelvük sosem volt 'élőnyelv' hazánkban, és a kevéske fellelt kulturális sajátosságaik emlékéből (néhány sírt és gyéren elosztott tárgyi leletet leszámítva) nem lehet egy honfoglaló nagy nép megtelepedését kimutatni. A 425–455 közötti három évtizedből meglepően kevés hun, illetve hun kori leletet ismerünk jobbára Erdélyből, azokat is Maros-völgy mezőségi szakaszáról. Természetesen a hun hadsereget is elkísérte néhány család a Kárpát-medencébe, nyomaik megtalálhatók; Újős, Gyulafehérvár-Partos, Bátaszék, Marosvásárhely-Téglagyár, Maroskarna, Pannonhalma helységekben végzett ásatásokban, de erre nem lehet egy nagy nép bevonulását ráépíteni.

Bóna István hamisan mellébeszél, mikor az egész Dunántúlt magába foglaló longobárd királyságról képzelődik, mert a régészet még egy valamire való longobárd grófságot sem képes feltárni,nemhogy egy nagy kiterjedésű országrészt lefedő királyságot. A kevéske lelet inkább arról vall, hogy a longobárdok költöztek az avarok közé és semmiképpen nem azt mutatja, hogy királyként uralkodtak volna bárki felett is. Szentendrén, Bóna 91, többségében longobárd sírt ásott ki, Vörsön 37 sírból álló temetőt tartanak longobárdnak. Várpalotán néhány longobárd harcos sírja került elő, míg Gyönkön csak longobárd temetőrészlet (mindössze néhány fibula) került napvilágra, míg avar sírokat százasával találtak itt is. Jutason az ősi temető használata az egész avar kort felölelte (560-880), és eredeti területét több ezer sírt tölthette ki, ám feltárt 281 sírból mindössze egy nevezhető biztosan longobárdnak. Mosonszentjános-Kavicsbánya területéről 1965 és 1967-ben három longobárd sír került elő, az avar temető ásatása közben. További szerény leletek, melyek inkább longobárd néptöredékről, mint népről árulkodnak; Kajdacs és Tamási.

A longobárdok történelméről szinte kizárólag a longobárd származású Paulus Diaconus (kb. 720-799), saját népét előnyösen bemutató művéből, a Longobárdok Történetéből (Historia Longobardorum) értesülhetünk, mely szerzemény az elfogultsága miatt csak részben megbízható, több közlése pontatlan. „A longobárd Agilulf király szláv csapatokkal veszi be Cremonát.” (IV, 39.) A VI. sz. közepén hol találhatott a longobárd király olyan sok szlávot, akik seregestül voltak képesek germán zsoldba szegődni? Mivel több mint 200 évvel később vetette papírra ezeket az eseményeket, Pál Dékán eltévesztette és az avarok helyett írta a szlávokat. Az ő idejében a szlávokat már ismerték, és tudták hogy a szlávok nagyobb tömbökben fellelhetők a Kárpát-medence peremkerületein, így eltévesztett közlésében a saját kora viszonyait vetíti vissza kétszáz évre. Talán gyéren a VI. században is előfordulhattak szlávok ezeken a területeken – igaz, régészetileg ez alátámaszthatatlan –, de csak kevés számmal, minden politikai, hadi jelentőség nélkül. Pál Dékán világosan megírja, hogy az Itáliába vonuló longobárdok népe jórészt gepida, bolgár, szarmata, pannon, svév, türing, bajor, szász és taifal népcsoportokból állt. Akkor jogos a kérdés, hogy volt-e egyáltalán olyan alakzat, amit longobárd népnek nevezhetünk? A valós történelemben az V. századtól kezdve az egész Kárpát-medencében turáni eredetű klánok (nemzetségek) kezében összpontosult a politikai hatalom és minden jelentősebb háború közöttük zajlik, amiben a longobárd, herul, gót, gepida törzsek csak mint szövetséges, kisegítő erő vehetett részt, hol ezen, hol azon az oldalon harcolva. Habár a régészet sokkalta több gepida emléket képes felvonultatni a longobárd hagyatékoknál, mégis nagy bátorság kell ahhoz, hogy a gepidák egy hódításra, honfoglalásra képes népként legyenek ábrázolva.

Mikor a hivatalos tanítást megkérdőjelező vagy azt visszautasító gondolatok fogalmazódnak meg, akkor ezek a gondolatok helyből váltják ki az akadémista tévtanításokat követő tudálékosok lenéző ellenvetéseit, ami főleg az írott források bemutatásának követelésében nyilvánul meg. Mivel ilyesmiket képtelenség felmutatni máris kész a gúnyolódó válasz: ha nem tudod okmányokkal alátámasztani érveidet, akkor az tudománytalan … „Bezzeg mi! Számunkra ott a temérdek középkori kézirat, ami alapján az általunk felvázolt történelem hibátlan, harmonizált és könnyen követhető.” Azt persze soha nem említik az akadémista urak, hogy az általuk használt kéziratok jelentős része erkölcstelen, direkt hazudozó – jobb esetben bugyuta mesemondó – papok által lett írva; hogy a rendelkezésükre álló kora-középkori kéziratok többsége kétes eredetű másolat vagy kései hamisítvány; hogy ezek az irományok meghatározott politikai utasításra íródtak, melyben a múlt valóságát egy előre kitervelt koncepció alapján sokszor változtatták. Tehát az akadémista okoskodás számára ha a pap azt írja, hogy Nagy Károly a tél közepén átkelt az Alpokon, akkor az úgy volt! Ott van a dokumentum, ami a téli átkelést alátámasztja, és ha ezt a bugyutaságot valaki megkérdőjelezi, akkor a kétkedőre rögtön rácsattannak: „Van bizonyíték arra, hogy nem kelt át a tél közepén az Alpokon? Van írásos feljegyzés, ami a téli átkelést tagadja?” Természetesen nincs, így – szerintük – tényként 'muszáj' elfogadni, hitelesként kell kezelni a papi firkálmányt. Ha meg azt jegyezte fel a pap, hogy a frankok az utolsó szálig kiirtották az avarokat: azt is el kell hinni, minthogy azt is muszáj elhinni, hogy pazar tót birodalmak léteztek a Kárpát-medencében, melyek hősiesen ellenálltak a honfoglaló 'magyarságnak'. Ha valaki ezt kétli, akkor azt az abszurdumot követeli meg tőle az akadémista tudálékosság, hogy kétségeit támassza alá írásos feljegyzéssel, amiben az áll, hogy nem voltak hős tót királyok és gazdag tót fejedelemségek. Hát így diktál az akadémia történelemírása, és ezért rendelkezünk egy látszólagosan összefüggő és disszonánsan harmonikus történelemmel.

Világos, hogy Paulus Diaconus nem írhatta azt longobárd őseiről, hogy segédhadként szolgáltak az avar kánoknál, hogy az ideiglenes dunántúli tartózkodásuk kizárólag az avarok beleegyezésével volt lehetséges és azt sem írhatta, hogy itáliai letelepedésük elképzelhetetlen lett volna avar és bolgár segítség nélkül. Helyette inkább egy dicsőbb, fényesebb múltat szerkesztett ősei méltatására, de nekünk kései embereknek nem kellene mindent szó szerint komolyan venni, amit Pál Dékán összeírogatott. A kétkedő szemléletet nyugodtan lehet alkalmazni a többi középkori feljegyzéssel kapcsolatosan is, és csak annyit vélni valósnak azokból, melyet a józan észérv, ellentmondás nélkül képes elképzelni, mint valós történelmi eseményt. A feljegyzésekre épített elképzeléshez – bizonyítékként – szervesen kötődnie kellene a régészeti eredményeknek. Mondanék rá egy példát. A nagyot mondó pap (Notker), azt regéli, hogy Nagy Károlynak acélserege volt. Akkor hogy lehet, hogy ebből a korból nincs egy vért, egy acélsisak maradvány és eddig még fapajzsokat sikerült csupán találni a notkeri acélosságból? Más szóval kérdezve, milyen acélsereg volt az, amely csak fapajzsokkal rendelkezett? A régészet nem találja a csodás sereget alkotó harcosok – vagy azok családtagjai – temetőit, várait stb., ezért nem csupán Notker, de a legtöbb ebből a korból származó feljegyzés történelmi közléseit visszalehet utasítani. A longobárdokhoz hasonlóan illene szemlélni a többi honfoglaló vándornépet, akik állítólag mind az uralmuk alá hajtották a Kárpát-medencét, királyságokat, birodalmakat alapítottak, közben vagy kiürítették vagy kiirtották annak népét, csak azért, hogy a következő népség szintén 'tiszta lappal' kezdhesse uralkodását.


Egy másik fontos történelmi folyamat, amit jó lenne tisztábban látni, az a Kárpát-medencébe betelepülő, átvonuló, időszakosan honfoglaló seregek viszonya, az ott már korábban megtelepedett közösségekkel. Az erőszakos, primitív hordák hatalmi hálójukat időszakosan kivethették a földműves közösségekre, mely leginkább adóztatásban, kizsákmányolásban mutatkozhatott meg, de az ezen túlmenő kiirtás vagy elhurcolás elmélete már valószínűtlenül hangzik. Az ilyen érintkezési viszony felvázolásánál ismét a számarányok kérdése vetődik fel, mely egyenes függvénye lehet a kizsákmányolási fokozatnak. Megalapozatlan, sokszor egymásnak ellentmondó elméletek övezik ezen népek/néptöredékek létszámának becslését, és a tisztánlátást tovább zavarja az, hogy a hódító, vonuló törzsek-népek etnikai besorolásának tudományos meghatározása mindig csak az adott népség vezetőrétegére vonatkozik, míg a szolganép hovatartozása csak találgatás. Ezáltal egy olyan torzított kép alakult ki, minek köszönhetően nem létező népvándorlások sorozatát ültettük be a történelmi köztudatba. Az ezresével (tízezresével) feltárt jelöletlen, sírmelléklettel nem rendelkező temetkezési helyek vajon milyen nép maradványait őrzik? Csak nem ők az ősi magtermelő-földművelő nép, akit sokszor szolgaságba döntött a hódító hordák kényuralma? Csak nem ők azok, akik magukba olvasztottak minden olyan harcias klánt, akik a továbbvándorlás helyett a maradást választották? Csak nem ebbe a népbe olvadt bele az avar és Árpád török népe? Ha sokakat közülük szolgasorba taszítottak is, mégsem találni semmi nyomát annak, hogy a földművelő ősnép megszűnt volna létezni a rájuk telepedő hordák politikája miatt, hiszen minden hódító, hadi nép halmozottan rájuk volt utalva. A betelepedő honfoglalók, vagy az átvonuló klánoknak mindig szükségük volt a már ott élő földműves közösségekre, kiirtani, rabszolgáknak elhajtani őket nem lehetett, és nem is lett volna helyénvaló, mert a velük kötött érdekszövetségek hasznosabbak, áldásosabbak voltak germánnak, szkítának egyaránt. Ne felejtsük, hogy a pszichopata, belterjes mongolokig világtörténelmünk nem ismert népek, nemzetek teljes annihilációját, még a perzsák sem csináltak ilyesmit, pedig őket nagyon kegyetlennek írja le a sok történész.

A longobárdok körüli bizonytalanság említése után ideillik, a gepidák példája is. Jordanes (Getica) szerint, Attila halála után a gepidák, a Nedao folyónál legyőzték a hunokat (455), mely csatában harmincezer hun esett el, és a hunok állítólag ez a vereség miatt vonultak ki a Kárpát-medencéből. A Nadeo folyót eddig nem sikerült beazonosítani, míg a harmincezer elesett hun mesébe illő adat. A győzelem után a gepidák több hatalmi központot hoztak létre a Kárpát-medencében, az egyik Sirmium városa, míg a másik a Körös-Maros-Tisza-vidékén volt, ahol egyes gepidának mondott germán nemzetségek már korábban is megvetették lábukat. De a történelmi adatok és a gazdagnak tűnő régészeti hagyatékok ellenére még hozzávetőlegesen sem tudjuk, hogy a gepidák milyen létszámmal rendelkeztek, mikor ezeket a királyságokat megalapították. A betelepülők között mind germán volt-e vagy csak a vezetőréteg? A gepida vezetőréteget szolgáló katonák és a szolgamunkát végző köznép etnikai hovatartozását ebben az esetben is csupán találgatni tudjuk és így további kérdések feltétele feleslegesen hangzik, ám mégis elgondolkodhatunk, hogy milyen arányban vándoroltak velük iparos, földműves családok, és ezek a családok – ha egyáltalán voltak – milyen népekhez, néptöredékekhez tartoztak? Ugyanezekkel a kérdésekkel szembesülünk a gótoknál, alánoknál, kvádoknál, vandáloknál, longobárdoknál, hunoknál, avaroknál és Árpád-népénél. Természetesen minden vándorló 'nép' között lehettek különböző szakmákat űző iparosok (ötvös, kovács, tímár stb.), de közel sem biztos hogy ezek fedezték az összes szükségesen fontos iparágat, vagy az adott vezetőnép és annak katonai kíséretének minden irányú szükségét. A gepidák között biztosan voltak fazekasok, csontfaragók, ötvösök, de hogy ezek németajkú, germán származású emberek lettek volna, arra lehetetlenség válaszolni.

nepvandorlas.jpg

A túl dramatizált képen gyalogos szolgákkal körülvéve, talán éppen gepidák vonulnak, miközben mindenfelé előttük a lemészárolt ellenségeik holttestei hevernek.

Mert hogy is kell a gepida királyságok létrehozását pontosan elképzelni? A gepidák legyőzik a nagyhatalmú, verhetetlen hunokat, akik ezután elvonulnak, kiürítik erdélyi szállásaikat, amit a gepidák melegében elfoglalnak, és már állnak is gepida királyságok. Mikor a hunok elvonultak nem az ott megtelepedett nép ment el. A nép maradt, csupán egy katonáskodó vezetőréteg vonult ki, mint ahogy a hatalmat átvevő gepidák sem népként jelentek meg, hanem néhány tucat germán klán, erős fegyveres kísérettel, ügyes szervezőképességgel, de nem olyan közösségi alakzattal, amit népnek lehetne hívni. Ha a gepida nép lett volna, akkor nem szívódott volna olyan gyorsan fel a történelem színpadáról. Mert mi is történt a gepidákkal? Egyetlen biztosnak tekinthető adat Pál Dékántól származik: „Vagy a langobárdok alattvalói lettek, vagy mind a mai napig kemény uralom alatt nyögnek, miután hazájukat a hunok (avarok) vették birtokukba.” (Historia gentis Langobardorum) Az avarok hadilag, (politikailag) megroppantották a gepida törzsfők hatalmát, lehet sokan közülük áldozatául estek az avar hódításnak, de a többség nem vándorolt el; munkát, megélhetést teremtett, átvette környezete életritmusát, kultúráját, és nyelvét elveszítve egy idő után beolvadt az általa – még nem is olyan régen – meghódított ősnépbe. Hiszen, mikor a gepidák megérkeztek a Kárpát-medencébe, ott egy egységes nyelvet beszélő, többségében földműves népet találtak, akik tőlük eltérő életformával rendelkeztek. Ennek a népnek létezésére a legkézenfekvőbb bizonyítékot pont a gepidák letelepedése bizonyítja, akik nem lettek volna képesek még egy telet sem átvészelni az ott élő őstörzsek magtárai, élelmiszerkészletei nélkül. Őket hódoltatva voltak képesek megvetni lábukat, mert vetőmagot, mezőgazdasági szerszámokat egy sem hozott magával. Ifjúsági regényekbe illik az olyan elképzelés, miszerint minden ilyen vándor-honfoglaló népnél megvolt a kellő számú bányász, fémolvasztó, kovács, ötvös, fazekas, tímár, kádár, borász, halász stb. – akik az új meghódított területeken már a megtelepedés pillanatában működőképes szolgáltatást voltak képesek nyújtani. Hány év keserves munkája kell ahhoz, hogy egy elnéptelenedett, bozótokkal, gazzal benőtt, elvadult területen felvirágozzék egy olyan mezőgazdaság, ahol a többszörös túltermelés válik normatívvá? A többlet élelmiszer-termelés nélkül a nagyszámú, állandóan nyeregben ülő hadak ellátása lehetetlenség. De mindez amíg létrejön, addig mit honnét teremtődik elő napi három adag étel a sok katona, és a szolgálóik számára? Az amerikai filmekben látni olyat, hogy megérkezik Joe a többi telepessel és már áll a pajta, működik a malom, aratnak, szüretelnek, sőt már az ivó is megnyílt … A valóságban ez másképp lehetett, és nemcsak a Kárpát-medencében, hanem mindenfelé Európa értékesebb részein. Európa ősi földművelő, halászó, gyümölcstermesztő közösségei, hosszú évszázadok – hanem évezredek óta – töretlenül ott voltak, ott éltek mindenfelé, még akkor is ha létezésük, egyszerű életformájuk nincs feljegyezve, külön megemlítve az ókori történészek által. Szervezett életformájuk létezésére pont a harcias hordák vándorlása a bizonyíték, akik képtelenek lettek volna vonulni, hódítani ezen népek szolgáltatási nélkül.

Révész László, mint egy folytatásképp Tomka 'teljes kiürítés' elméletére felállítja saját 'feltöltésű' elméletét, mert a földműves lakosság természetes tényét valahogy meg kell magyarázni, főleg abban az esetben, ha a területeket már előttük mások teljesen kiürítették. Révész szerint a honfoglaló törzseknek „számottevő földműves csoportjai voltak”. Milyen elegánsan megmagyarázna mindent egy ilyen találgatásra épített kijelentés, egy sor kérdésre választ kaphatnánk: milyen jó is lenne, ha nem szólna a logika ellen. A nagyállattartó törzsek életformájának szükséges része volt az egyik lelegelt területről a másikra költözni; fölszedte jurtáját, sátrát, összeterelte állatait és ment. A földműves nem tudta becsomagolni földjét, szétszedni házát ott hagyni gyümölcsösét, termését. Miért is mentek volna a földművesek? Ha volt is valamennyi megbecsülésük, mégis ők alkották mindig a legalsóbb társadalmi réteget, a földműveseket minden kultúrában kihasználták, elnyomták. Kétséges, hogy az idegen származású, eltérő kultúrájú harcias hódítok kedvéért a megtelepedett népek otthagyták volna, azt a keveset amijük volt és önkéntes szolgaként követték volna idegen uraikat az idegen bizonytalanságba. Gondoljunk csak bele: miért hagyta volna ott egy földműves, a keservesen felépített kis portáját, gazdasági épületeit, vermeit, magtárait? Azért vajon, hogy egy hosszú, fáradtságos út végén mindent újrakezdve kizsákmányolt szolga legyen egy másik, idegen területen? Az őshonos magtermelő népek saját érdekei ellen lett volna ha az őket adóztató uraikkal együtt mentek volna új szerencsét próbálni, helyette inkább az lehetett a helyzet; már alig várták, hogy lekopjanak a nyakukról az állandóan új honokat foglaló, nagyállattartó harcias nemzetségek.

Ha egy ilyen elvándorló-honfoglaló törzs/népszövetség megindul és elviszi magával az ott élő magtermelő családokat, akkor ki takarítja be az őszi termést? Ki biztosítja az élelmiszer szállítmányok utánpótlását? Kinek az ápolására bízzák azokat az idős vagy megbetegedett társaikat, akik képtelen nekivágni egy ilyen fáradságos, nehéz útnak?

Hosszú évek kemény munkája szükségeltetik ahhoz minden népségnek, míg feltörik az ugart, megépítik a lakhelyeiket, malmaikat, magtárakat stb. Árkokat, csatornákat kell ásni, facsemetéket kinemesíteni, és ezer olyan dolgot kell kitapasztalni, aminek tudása, rutinja már megvolt a korábbi lakhelyükön. Aztán az új hazában jöhet egy több éves szárazság, áradások esőzések moshatják ki a termést, és akkor mit eszik a nép, mit esznek a honfoglalók? Ha voltak Árpád honfoglaló népével földműves családok, akkor azt csak is szigorúan rabszolgákként lehet elképzelni, mert maguktól a földműves népek, mint alattvalók, nem vándoroltak, és főleg nem mentek önként adófizető szolganépnek egy tőlük idegen kultúrájú, és teljesen eltérő társadalmi berendezkedésű (nagyállattartó) néppel. Nézzük meg a tipikus földművelő szláv népek lassú terjeszkedését. Soha nem vonultak önként a longobárddal, gótokkal, türkökkel, sőt mindig azokat elkerülve, saját kenézeik alatt költözködtek, önállóan próbáltak letelepedni. Hogy ezek a földművelő közösségek hun, gót vagy gepida királyok védelmét kérték valaha is, az kb. olyan, mint amikor a Chicago kisboltosai Don Papi védelméért esedeznek

Nagyon kevés olyan törzsi alakzat vándorolt Európában, az V.-X. sz. között, akikről elmondható lenne, hogy a vezetőréteget kiadó klánok, a saját etnikumú, teljes létszámú népükkel vándoroltak volna. Az egyik, legkönnyebben bizonyítható, vándorló és új hazát foglaló nép a horvát volt.


Horvátok

A legkorábbi, és sokáig egyetlen forrás a horvátok korai történelmére, a 'Bíborbanszületett' VII. Konstantin (912-959) császártól maradt fenn, a Birodalom Kormányzása címen ismert munkájának 29. 30. és 31. fejezeteiben, miszerint a horvát törzsek Hérakleiosz (610-641) idejében érkezetek és telepedtek meg Dalmáciába, miután legyőzték az ott élő avarokat. Konstantin a műve 31. fejezetében írja: „…Így hát Hérakleiosz császár parancsára ezek a horvátok levervén és kiűzvén onnan (ti. Dalmáciából) az avarokat, Hérakleiosz császár rendelete folytán megtelepedtek az avaroknak ezen a földjén, melyen most is laknak…” Utána 200 éven keresztül semmi történelmi feljegyzés nincs arról, hogy honnét, mikor és milyen körülmények között érkeztek, majd a XII. században keletkezett 'Duklai Pap Krónikája' és a száz évvel későbbi Tamás főesperes, 'História Salonitana' próbál némi választ nyújtani a megmagyarázatlan horvát őstörténelemre. Ez a két egyházi munka azonban megbízhatatlan a horvát múlttal kapcsolatban, mert a horvátok dalmáciai megjelenését az V. századi keleti gótok térnyeréséhez köti, ami mindenféleképpen túl korai. Görög források inkább a VII-VIII. sz. folyamán említenek olyan önálló politikai egységeket (sklavini), melyekben a szlávok törzsi-nemzetségi alapon létrehozott formákban részleges önrendelkezéssel bírtak.

Minden történelmi ismertetés avval kezdi, hogy a horvátok két nagyobb tömbben a mai Lengyelország területén éltek (Fehér és Veres-Horvátország), és onnan indultak el új hazájukba – talán bizánci kezdeményezésre –, majd a következő mondatban már meg is érkeztek és minden gond nélkül letelepedtek a Dalmáciától északra eső területeken. Pont a legfontosabb részletről nem írnak egy sort sem; mely években történt a Krakkó környéki székhelyük elhagyása? Hány évig tartott útjuk, és talán a legfontosabb, merre mentek? Hogyan jutottak el a horvátok a Kárpátok legészakabbi lejtőitől az Adriáig? A Kárpát-medencén csak az ott uralkodó avar kánok segítségével vonulhattak keresztül, de akkor nem igaz Konstantin császár közlése, miszerint a horvátok legyőzték és uralmuk alá hajtották a dél-nyugat Pannóniában megtelepedett avar nemzetségeket. A másik feltételezhető útvonaluk a Kárpátokat keletről megkerülve lehetett, ami jóval hosszabb, de akkor nem kellett átvergődni a járhatatlan, őserdőkkel borított Kárpátokon. Minden nép európai vándorlásánál figyelembe kéne venni, hogy ezekben az időkben, a Római Birodalom egykori területeit leszámítva – nem voltak utak, csak lovak/öszvérek számára járható ösvények.

menet.jpg

A fából készült, kétkerekű kordé hosszabb táv megtételére semmiképp nem lehetett alkalmas, teherbírása erősen korlátozott volt, és szerkezetileg könnyen törékeny alkotmánynak számított.

Családok, szerszámok, tartalék élelmiszer szállítását szolgáló, ökrök által húzott kétkerekű kordék csak a sík részeken, és ott is csak töredezett rövid szakaszokon közlekedhettek, ám a Kárpátok magas hegyeire – az utak teljes hiányában – az ilyesmi járművek képtelenek lettek volna felkapaszkodni. Az már egy másik kérdés, hogy az északi szlávság egyáltalán állt-e olyan szinten ebben az időben, hogy ilyen járműveket előállítson. Mert az ilyen kordék elkészítéséhez is kell egyfajta ipari szint, szerszámokkal felszerelt műhelykultúra. Mivel a hideg, esős éjszakákon nem lehetett az ázott földön csak úgy takarókba burkolva aludni, hogyan szállították a gyermekeket, öregeket, terhes asszonyokat és az ő védelmüket szolgáló sátrakat, sátorfákat? Minden nehézség ellenére a szlávok mégis több ezer kilométert megtéve, családostul vándoroltak és kitartó szívósságuknak köszönhetően képesek voltak új környezetben, új életteret kialakítani maguknak.

A másik nagyon fontos kérdés, amivel egy történész sem foglalkozik, hogy a már megtelepedett, környezetében berendezkedett földművelő horvát nép, miért hagyta ott a számára megszokott életet? A sátoros nomád lebontja sátrát és állatait elhajtva tovább áll, míg evvel szemben a földművelő nem akarja otthagyni a nehezen felépített házát, a keservesen megásott kutat, a szeretett gyümölcsfáit; a közeli folyót, ahol tudja hol a hal, a rák; az erdőket, ligeteket, ahol ismeri a málnásokat, tudja hol a gomba, merre nőnek a gyógyító füvek. Milyen külső politikai erő mozdíthatta ki a horvát népet, hogy a jobb termőtalajjal rendelkező Sziléziából a köves, meszes földű Adria partjára költözzék? Ha a horvát földműves nép volt, akkor mi értelme volt a tenger mellé költöznie? Egyes elméletek szerint bizánci kezdeményezés állt a horvátok útra kelése mögött, amit nehéz elképzelni, mert semmi jel nem mutat arra, hogy bármiféle diplomáciai vagy kereskedelmi kapcsolat létezett volna Bizánc és a lengyel területek között. A másik elmélet szerint az avar kánok szolgaként hódoltatták a szláv népcsoportokat, akik közül sokat – talán a dolgosabbat – magukkal hurcoltak rabszolgaként vándorlásaik folyamán. Így kerülhettek a horvátok (és a szerbek) az északi hazájukból a Balkánra, mert egyénileg, csakis a saját erejükre támaszkodva egy ilyen méretű népvándorlást keresztülvinni képtelenek lettek volna. Akárhogy is nézzük a Balkánra lehúzódó szlávok családtagjaik egészével vándoroltak ellentétben a germán és turáni hordákkal, akik igen csekély számú, saját etnikumukban tartozó 'néppel' rendelkeztek. Ezért maradt meg minden gond nélkül a letelepedő szlávok nyelve mindenhol, és ennek köszönhetően voltak képesek magukba olvasztani bolgár, avar és germán törzseket, népmaradványokat. Hiába nyargalták keresztül-kasul a bolgár törzsek a Balkán félszigetet; műveltségük, nyelvük néhány generáció után semmissé lett és teljesen elszlávosodtak. Hasonlóan alakulhatott a Szlavóniát és a nyugat-balkáni részeket meghódító vitéz avarok sorsa is; a magukkal hozott szláv földműves, iparos családok beolvasztották, elszlávosították őket, és ebben a kontextusban talán feleslegesen mondja Konstantin császár: . . . „A horvátok között sokan avarok.”, mert az avarok hamarosan végleg megszűnnek mint entitás, a balkáni jelenlétük úgy elpárolog, mintha sosem lettek volna urak azon a tájon.

Legyen bármi is az indíték a hazájukból történt útrakelésnek, avar asszisztencia nélkül a horvátok (vagy a szerbek) soha nem jutottak volna el a Balkánra, még kevésbé lettek volna képesek államformát kialakítani az avarok segítsége nélkül. Még így is évtizedeken, generációkon keresztül tarthatott a szláv családok lassú leszivárgása északról délre, melyben mozgásban nem voltak nagyobb tömbökben érkező 'törzsek', csak földművelő, iparos családok láncolatának meg-megújuló lassú vándorlása. A bizánci feljegyzések pontatlanul, részben fedezik az igazságot, mikor a szlávok fokozott és veszélyes előretöréseiről írnak. Pl. Jusztinianosz császár idejében, 548-ban végig pusztítják Illiriát és egészen Durazzóiig hatolnak le. A következő írott adat  551-ból származik és arról értesít, hogy a szlávok nagy tömegekben Nis felé vonulnak és Drinápolynál legyőzték az ellenük küldött Kelet-római seregeket. Lehet, ezekben a hadjáratokban a harcosok nagyobbik fele szláv volt, de az említett hadi sikerek nem történtek volna meg avar hadvezetés, avar lovassereg közreműködése nélkül. 567-ben, Baján az avarok nagykagánja, Albionnal a longobárdok 'királyával' szövetkezve leverte a gepidákat, mely háború heve, több ezer - korábban gepida fennhatósága alatt elő – szláv nagycsaládot kényszerített falvaik elhagyására. Ezek a családok segítő támogatást kaptak a Balkánon korábban megtelepült szlávoktól, és betelepedésük végeredményben biztosította a horvát és a szerb nép kialakulását. Efezuszi János eltúlozva írja Tiberius császár uralmának harmadik esztendejében, 580-ban: „A Szlávok gonosz népe elárasztotta a birodalmat, végigpusztítva görög földet, és betörtek Thesszaliába valamint Trákiába is.” Lehet, hogy ezen események irányítói is az avarok voltak, mert ők képviselték az egyetlen ütőképes politikai erőt a Bizánci Birodalom északi határain túl. Hérakleiosz császár alatt a megerősödött szláv törzsek, állítólag majdnem az egész Balkánt elözönlötték, de mint a császár mondta; ez közel sem olyan probléma, mint a keletről támadó vad arab törzsek. A 'szláv' törzsek valódi arculatára világít rá Erdélyi közlése: Az avarok közt kirobbant testvérháború következtében Mauritius császárhoz menekült Baján kán egyik felesége és a kíséretében tartozott egy Bokolabras azaz ‘bűbájos’ ember, aki kiteregette, elárulta, hogy valójában Baján harcosai állnak a szlávok rovására vélt sorozatos betörések mögött. Avar részvétel nélkül a szlávok képtelenek lettek volna megtámadni, sikeresen végigdúlni a császárság északi tartományait, de még egy valamire való sereg megszervezése, kiképzése is jóval meghaladta szellemi, gazdasági erőforrásaikat.

A harcias avar kánok befolyása nem csak a Balkán északi részére betelepült szlávokra volt érvényes, hanem magában foglalta az egész közép-kelet Európát. A VI. században, a laza szövetségben fennálló Avar Birodalom része volt Galícia, Morvaország, Bohémia, Moldova és Havasalföld: hol mindenhol avar – vagy, ha úgy tetszik turáni – nemzetségek akarata jelentette a politikai hatalmat. A szlávokat mozgató, letelepítő és hódoltató avar (vagy bolgár) vezetőréteg mindamellett, hogy a Kárpátok peremterületein biztos elszlávosodásnak volt kitéve, mégis itt-ott, elég sokáig képes volt szokáskultúrája különböző sajátos megnyilvánulásait megtartani. Erről tanúskodik egy, a pápához címzett IX. századi bajor püspöki levél, melyben a püspök panaszkodik; „… már rég kereszténységre tért morvák, még mindig lófarkot eresztve borotváljak kőrbe fejüket, pogány módra.” Ilyenfajta hajviselet és fejborotválás a szkíta (turáni) népekre volt jellemző, a szlávoknál ilyen szokáskultúrát kimutatni nem lehet. A levélben említett morva főemberek így kétségtelen, hogy turáni nemzetségek leszármazottai voltak.

A horvát nép többségének elvándorlása, letelepítése magyarázatáért érdemes figyelembe venni a bolgároknak nevezett török klánok hatalmi harcait, dinasztikus törekvéseit. Irnák bolgár királyfi utóda Kürt (Kuvrat) vezér 585. körül született valahol a Kelet-Bolgár szállásterületek belsejében. Ám nem ott nevelkedett, mert apja Bizáncba küldte, hogy ott tanuljon. Bizánci évei folyamán jó barátja lett a későbbi Hérakleiosz császárnak, aki a hatalomra jutása utáni időkben is megpróbálta a barátjává fogadott török kánt mindenben segíteni. Bizánci tanitattatásának köszönhetően előrehaladottabb, szélesebb látókörrel rendelkező uralkodóvá vált, akit vezetőként fogadott el a legtöbb bolgár-török kán. Kürt fejedelemnek nagy tervei voltak; egy hatalmas erővé szerette volna összekovácsolni az avar-bolgár és más rokon törzseket, és egy erős birodalmat szeretett volna kialakítani az Enns folyótól a Volgáig. Kürt fejedelem szárnyaló terve azonban sajnos megbukott a dunántúli kánok makacs merevségén, és ez az ellentét egy még véresebb testvérháborúhoz vezetett, mint ami egy emberöltővel korábban, Baján halálát követően történt. Tudjuk, hogy azok a dunántúli kánok, akik Kürt szövetségesei voltak, a 630-as években vereséget szenvedtek és családjaikkal együtt Bajorországba menekültek, ahol idővel beleolvadtak az ott élő német törzsekbe.

Bizáncból történő visszatérése után, Kürt vezér a székhelyét a mai Besszarábia környékén rendezte be, valahol a Fekete-tenger közelében. Innét próbálta birodalmát megszervezni, irányítani. Állítólag Hérakleiosz császár tanácsára, Kürt fejedelem a dunántúli ellenséges kánok ellensúlyozására szarmata eredetű horvát törzseket telepített az ellenségeitől délre eső részekre: a mai Horvátország területére. A Kárpátokon átkelő és a Duna-Tisza között végigvonuló horvát nemzetségeket mindenhol a Kürt fejedelemmel szövetséges avar kánok segítették, nélkülük a horvát nép sosem érkezett volna meg mai hazájába. A horvátok szarmata eredetét tükrözi vissza a korai horvát történetírásban található érdekes feljegyzések, állítások. Ezen regeszerű adatok szerint, hét honfoglaló horvát törzs volt és a horvátok lóháton jöttek be új hazájukba. Tudnunk kell azt, hogy a szláv népek nem voltak lovas népek; lótartás, lótenyésztés lekorlátozódott az igás lovakra, nem voltak méneseik, a háborúkban inkább gyalogosan harcoltak. Tomiszlav (830-845) horvát uralkodó idejéből származó feljegyzés 12 horvát nemzetségről számol be, akik felbonthatatlan szerződést kötöttek, mely szövetség évszázadokon keresztül befolyásolta a horvát történelmet. A szövetség összefogása akadályozta meg, hogy a szakállas ‘ó-bolgár’ papok bevezessék saját bizánci ízű liturgiájukat, és később, ők buktatták meg a trónbitorló Szlavicsot 1075-ben. A 12 horvát nemzetség szövetsége nagyon hasonlít a mi történelmünkben lezajlott ‘vérszövetségre’, a hetes honfoglaló törzsi szám, valamint a lóháton való bejövetel azon történészek állításait támasztja alá, akik a horvátokat elszlávosodott szarmatáknak tartják, olyan elszlávosodott turániaknak, akik az ősi kultúrájukat már Dél-Lengyelországban elveszítették. Ide lehetne meg sorolni azt a tényt, hogy évszázadokon keresztül kétfelé horvát; a fehér és a vörös horvát létezett, két országra tagozódva, (Fehér Horvátország, Vörös Horvátország), valamint a két horvát népcsoportnak, két ’fejedelme’ volt. Ne felejtsük, nálunk magyaroknál is színekben megmutatkozó kétfelé nép volt; ’fekete’ és ’fehér’ magyar.

Történhetett bármiféle módon is a szlávok levándorlása, kétségtelen, hogy közösségeik minden tagját érintette, nem úgy, mint a turáni vagy germán csoportok, klánok vonulásánál, ahol csak a vezetőemberek voltak képesek feleségeiket, és a gyermekeiket magukkal vinni. Árpád türkjei, a besenyők vagy a kazárok harcosai, ha mind teljes létszámú nagycsaláddal érkezett volna, akkor létrejöttek volna olyan falvak, vidékek, ahol a török nyelvjárás honosodott volna meg, miképpen a Balkánon egymástól marginálisan eltérő szláv nyelvek képesek voltak gyökeret verni.



Szerző: katolnai  2012.07.06. 19:46 3 komment

                                                         

Nagy Károly híres lovasszobra: páncélba bújtatott lábát nem tartja kengyel – nem is tarthatja, mert a kengyel használata hiányzott a frank-germán kultúrából.

 

Történészeink, – ahogy szinte mindegyik ősi néppel kapcsolatban –, az avarok őshazáját illetően sem képesek egy határozott, tiszta képet nyújtani. Sokan a türkök által legyőzött zsuan-zsuanok leszármazottjainak tartják őket, kiknek a mongol pusztákban volt az őshazájuk, míg mások meg a heftalita hunokkal azonosítják és a kazah rónaságokból eredeztetik ezt a népet. De akárhonnan is jöttek az tény, hogy a VI. század utolsó harmadában avar nemzetségek telepedtek meg a Kárpát-medencében, majd a következő száz évben további avar törzsek érkeztek, akik megszállták az ország jelentősebb területeit.

Nem csak eredetük, de az avarság etnikai összetétele is vitatott. Vitatott továbbá nyelvük hovatartozása, valamint műveltségük, kultúrájuk hatása a Kárpát-medence őslakosságára. De ahelyett, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkoznánk, inkább térjünk rá egyenesen a középkori Európa történelmének egyik legnagyobb hazugságára, miszerint Nagy Károly (ur. 768-814) szétverte az Avar Birodalmat, és kiirtotta az avarokat az utolsó szálig. Az állítólagos frank hadjáratok 791-től 799-ig, nyolc éven keresztül folytak, és Einhard szerint az első évben: „Nagy Károly személyesen vezetett egy hadjáratot Pannóniába, ami akkoriban a hunok birtokában volt. Az ezután következő hadműveleteket fiára, Pippinre és a tartományi kormányzókra, sőt, grófjaira, katonai legátusaira bízta. Annak ellenére, hogy ők a legbuzgóbban vezették a háborút, csak hét évnyi küzdelem után zárult le.” Károly király és országa érdekes módon húsz év folyamatos háborúja után, már olyan jól állt politikailag és gazdaságilag, hogy több fronton volt képes háborúzni, hiszen a normann (viking) hadak ebben az időben már megjelentek, évről-évre betörtek Gallia és Germánia tartományaiba, városokat, kolostorokat pusztítva, rabolva. Ez mellett még maradt elég katonája, hogy 794-ben, 796-ban, a 797-es és 798-as években további hadjáratokat vezessen a szászok ellen, akiket 33 éven át tartó szüntelen háború után 804-ben végre nagy nehezen legyőzött. Az avar háború befejezte után Einhard Pannóniát teljesen elnéptelenedettnek látja, hol „nem lehet találni az emberi település legkisebb nyomát sem”, és ahol: „A hun nemesség teljesen elpusztult ebben a harcban és vele pusztult minden dicsőségük.”

 

 

A IX. században átmásolt Makkabeusok Könyve (Liber Maccabaeorum) illusztrációján jól látszanak az egyenes karddal harcoló, kengyel nélküli frank lovas vitézek, akik a gyalogos ellenfélt könnyedén letiporják. De vajon, hogy állták meg helyüket a kopjával és fokossal felszerelt avar lovasokkal szemben?

 

Notker – a másik egyházi szerző –, már jobban kicifrázza az egész avarok elleni frank háborút, amiből könnyű kikövetkeztetni, hogy legendák világáról van szó és nem valós történelemről. Ő is hunoknak hívja az avarokat, akik „kilenc megerősített védőgyűrűvel körbevett országban laktak, ahol az egyik védőgyűrű olyan hosszú volt, mint Tours és Constance közötti távolság.” A szerzetes szerint nyolc hosszú év háborúja után a frankok úgy szétverték a 'hunokat', hogy még nyomukat sem lehetett felfedezni többé, majd a nagy király a teméntelen zsákmányt szétosztotta püspökei és monostorai között. Notker – paptársaihoz hasonlóan – gyűlölhette a frank-germán területektől keletre letelepedett turáni népeket, nem csak azért, mert azok nem voltak keresztények, hanem mert kulturáltabb, emberibb társadalmakban éltek, mint a nyershúst evő, gödörlakó frankok. Irigykedő megvetése megmutatkozik, ahogy a következőképpen fogalmaz: „cseheket, vendeket, avarokat Károly király félelmetes kapitánya, Eishere lekaszálta, mint a mezőt ősszel a földműves. Feltűzte őket sorban dárdájára, mintha azok madárkák lennének.” Majd az óriás germánnal mondatja az avarokkal kapcsolatban: „Felséges uram és királyom, meg jómagam sosem fáradtunk el ezekkel a férgekkel való harcban.” Ezeket a dühös, elkeseredett mondatokat inkább a tehetetlen frusztráció szülhette; a vágy, hogy legalább a mesében ők győzzenek, ha már a valóságban rendszeresen alulmaradtak mindig a turáni harcosokkal szemben. Mert bizony majdnem mindig alulmaradtak egészen a X. század közepéig, mert nyilazó, gyors mozgású könnyűlovas harcmodorukkal szemben nem sok mindent tudtak tenni a nehézkesen mozgó frankok. Igaz, a frankoknak is lehetett csekély számú lovasságuk, de a két lovasság ütőerejét, használhatóságát drasztikusan megkülönböztette az a tény, hogy a frankok nem ismerték a kengyel és a nyereg használatát, így lovasaik képtelenek voltak biztonságosan megtartani magukat a ló hátán. A nyereg és a kengyel használata (na meg a jó nyilazás) biztosította a harci sikereket a mindig kisebb számban lévő hun-avar-magyar hadaknak, mely mögött egy Európában páratlan szintű lótenyészési kultúra állt. Nyugat-Európában csak a X. század elején kezdett jelentős mértékben elterjedni a kengyel és nyereg használata.

 

 

Talán a X. század elején készített Leiden Kódex ábrázolása hűen tükrözi vissza a frank-fermán lovasharcosok öltözékét, szegényes felszerelését és azt is jól láthatjuk, hogy nem rendelkeznek se nyereggel, sem kengyellel. A kép különben a krisztusi szeretetvallás békés terjesztését mutatja be, ahol a pap hátulról biztatja a frank lovasokat a fegyvertelen pogányok lemészárolására.


 

Tehát a bádoglemezekbe bújtatott gyalogos, ökrös szekerekkel kiegészített frank seregek leereszkedtek a Kárpát-medence síkságaira és ott csatát, csata után nyertek, nyolc éven keresztül kaszálták a 'hunokat', mert azok csak nem akartak elfogyni, míg végre nagy nehezen kiirtották mindet. Legalábbis a papok által írott mesevilágban, mert milyen érdekes, hogy míg a teljesen kiirtott avarok gazdag sírleleteit még a IX., sőt még a X. századból is könnyű fellelni, addig a történészek nem képesek felmutatni azokat a temetőket, ahova Károly vitézeit temették. Pedig ezeknek a harcosoknak, százas és ezres nagyságrendben kellene nyugodniuk valahol, hiszen a 34 évig tartó, néha több fronton folyó csatározásoknak tízezerszámra kellett hogy áldozatai legyenek. Mégis, a kipusztult avarok sírjai megvannak, a múzeumok vitrinjeiben tárgyi bizonyítékok tömegei sorakoznak, míg a győzedelmes frank társadalom temetőit, kulturális hagyatékát nem leli a régészet. De bizony a kérdés csak nem hagy nyugodni: a frankok által kipusztult avarok sírjait százas, ezres nagyságrendben tárják fel a régészek, míg a győzedelmes frank sírokból csak mutatóban van néhány?

 

                                           

A XI. században készült Bayeux Gobelin (faliszőnyeg) az első olyan képi ábrázolás, hol a germán vitézek már használják a kengyelt, mindattól függetlenül, hogy a nyereg és a kengyel általános használata már a IX. század végétől elkezdődött Európa nyugati részein.

 

Minél világosabban szeretnénk látni, annál több kérdés merül fel. Volt-e egyáltalán valami komoly háború a 'Nagy-Magyarországnak' számító területen a germán és a turáni népek között, vagy esetleg valamiféle kardcsörtetés-szerű összetűzésekre került csak sor, és az is a Bécsi-Medencére volt korlátozódva csupán? Mi bizonyítja a Dunán-túli frank dukátus tényleges valóságát néhány egyenesre kalapált (normann) kardon kívül? Ha az egész hódítási mese igaz lenne, akkor lennének műtárgyi bizonyítékok, hiszen tizenöt szekér zsákmányolt kincs nem tűnhet el teljesen nyomtalanul, és bizony azon az egy 'Károly Kannán' kívül más avar műhelyben készített tárgyat nem képes felmutatni a Karoling művészettörténet. Hiteltelenül csengenek tehát Einhard szavai: „emberemlékezet óta, mióta a frankok háborút viseltek, háború nem hozott részükre annyi gazdagságot és prédát.” A másik feljegyzést (Moissiacense-i Krónika) is elvethetjük, melyben nagyképűen azt merik állítani, hogy 796-ban Kis-Pippin átlépte a Dunát és kirabolta az avarok fővárosát ('Hringust'), majd a sok kincset elküldte apjának Aachenbe. A Lorschi Krónika már másképpen adja elő a mesét; abban egy Heiricus (Erik) nevű foxi-maxi herceg a győzedelmes hős, aki a teméntelen kincset megszerzi a frankok számára. Az egyik papi lódítás nagyobb, mint a másik, és csak az őseinket lenéző akadémistáknak szolgáltatnak csámcsogásra megfelelő anyagot.

 

A teljesen kipusztult avarok – talán hullaként, de – a 811. és 814. évben, a Bizánc ellen folytatott hadjáratok folyamán szövetségesként harcolnak Krum bolgár kán seregében. Nyolc évvel a nagy frank király halála után, a 822-es évnél a Frank Birodalmi Évkönyvben avar követségről szóló adat van bejegyezve, amely a frankfurti birodalmi gyűlésen megjelent. De a 'A Bajorok és Karantánok megtérése' (Conversio Bagoariorum et Carantanorum), című latin nyelvű munka 3. fejezetében is említik az avarokat.

A bizánci történelemírás szintén említi az avarokat, miután azok állítólag ki lettek irtva. A Bíborbanszületett Konstantin könyvének (De Administrando Imperio) a 30. és 31. fejezetében a Balkánra települt horvátok történetét ismertetve ír róluk. Természetesen vetődik fel a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a bizánci történetírók semmit nem jegyeztek fel az ő érdekszférájuktól északra élő jelentősnek mondható nép teljes kiirtásáról? Miért nem említik a nyolcéves véres háborút, amiben egy nemzet tűnt el?

A Dunán a középkor évszázadaiban – megszakítás nélkül – Esztergomig mentek fel a görög kereskedelmi hajók. Hogy lehet az, hogy senki nem vitte el Bizáncba a fényes frank győzelmek és a gazdag avarok pusztulásának hírét?

 

 

Ezek a bádoglemezbe bújtatott ökrös-szekeres frank harcosok verték szét az Avat Birodalmat? Na ne már!

 

 

A kérdések megválaszolása helyett összefoglalva a lényeget: az igazság megközelítéséhez először a teljes mértékben figyelmen kívül hagyott tényt kell elfogadnunk, miszerint a hadi technika terén az avarok sokkal magasabb fejlettségi fokon álltak, mint a frankok. Nyílt, sík területen jelentős előnyben voltak a gyors mozgású lovas alakulatok a lassú mozgású, gyalogos-szekeres, üldözésre, gyors átcsoportosításra képtelen frankokkal szemben. A frankok csak a legendák világában voltak képesek legyőzni az avarokat, és, hogy a történelemkönyvbe és a köztudatba ez mégis megtörtént valóságként bekerült, azt kizárólag néhány nagyot mondó papnak köszönhetjük. Itt lehetne az ideje tehát, hogy ezt is átértékeljük, múltunkkal kapcsolatban, ezt is és még annyi minden mást …

(cikkem megírásához felhasználtam többek közt Olajos Teréz közléseit is.)

 

kapcsolódó bejegyzés:

Az avarok nyelve

 

Milyen nyelven beszélhettek az avarok? Tomka Péter szerint „valamilyen őstörök nyelvet beszélhettek.” Majd Tomka kicsit arrébb határozottabban fogalmaz: „Kelet felől, a türk birodalom szomszédságából vagy éppen előzményéből elinduló avarok nyelve nem lehetett más mint altáji nyelvcsoporthoz tartozó nyelv. A vándorlás során az avarokhoz csatlakozott népek közül a kutrugorok török nyelvében senki nem kételkedik. Zabender (szabir) és 'tarniak' (?) török törzs szintén a törökség nyugati ágához tartoztak. Az avar fennhatóság alá került onogurok nyelve a bolgár-török nyelvek közé sorolható.”

Tehát akkor kik voltak azok az ősök, akik a magyart beszélték? Földrajzi elnevezéseinket ha nem a török nyelvet beszélő avarok, és nem is a kis létszámú, - szintén törökül beszélő – Árpád népe adta, nevezte el, akkor meddő dolog ott, közöttük keresgélni a műveltségünket, nyelvünket adó ősöket. A finnugristák kedvenc, idevonatkozó sületlenségét: „ezeket a neveket a szlávoktól tanultuk el” - Tomka elveti, mikor megfogalmazza: „A VIII. századi népesség utódainak nagy része nem szláv módon nevezte meg környezetét. Bármennyire is kerülgeti dolgozatában (Avarok a Kisalföldön) a magyar nevekkel, nyelvvel, elnevezésekkel felmerülő problémákat, megoldásképp, mint egy igazi akadémista, merészen semmitmondó elméletet állít fel. Szerinte, „Árpád népe egy rendkívül tarka etnikai, nyelvi állapotot talált a Kárpát-medencében” és „ez a sokszínű kis csoportokra tagolt népesség” szép lassan beolvadt Árpád népébe. Ebben az elméletben már maga az is nevetséges, hogy a Kárpát-medencében élő népeket, közösségeket majdnem kőkori szintre nyomja vissza; hiszen a közös nyelv hiánya önmagába fordult, egymástól elzárt, amolyan indián törzsi életre jellemző állapotokat sugall, ahol az 'uff' meg az 'uff-uff' jelentette az érintkezési normát. Mert mit is mond itt a tudós akadémista? Hogy a göcseji nem értette meg a somogyi embert? Vagy talán a szabolcsi földműves teljesen más nyelvet beszélt, mint a szatmári gyümölcstermesztő? Nem létezett egy közös nyelv a Kárpát-medencében, hanem minden járásban más és más nyelveket beszéltek? Vagy talán minden nép beszélte az őt körülvevő szomszédok eltérő nyelveit, úgy képzelve el mint a mai modern svájci többnyelvűen beszélő embereket?

De hát mit is várhatunk el az akadémista tudósainktól, akik már generációk óta azon marakodnak, hogy a szibériai tundrákról, vagy a török pusztaságokból szakadtunk-e be Európa közepibe? Egyben azonban mindkét fél megegyezik: „nem lehetnek eleink ős-európaiak, kultúránk, műveltségünk nem fejlődhetett ki a Kárpát-medencében!” Muszáj az 'ázsiai' vonal nyomatása, mert Közép-Európában csak a szláv, meg az oláh az őshonos európai.

  

Szerző: katolnai  2011.01.03. 15:13 8 komment

Már hosszú évtizedek óta rendszeresen találkozok olyan javaslatokkal és néha indulatos nemtetszéssel melyek a magyar történelem, - főleg a honfoglalás környéki események – felülbírálását, átértékelését követelik. Nem csak amatőr történészek és emigrációs 'délibáb kergetők' szeretnék más fényben látni a történelmi anyagot amit az iskoláinkban tanítanak, hanem hivatásos történészek, régészek, nyelvészek is folyamatosan ráhívják figyelmünket Krónikáink, és más történelmi feljegyzések ellentmondásaira, valamint régészeti valóságokra melyek nem illenek bele abba a képbe, mely köztudatunkba beleplántálódott. Átértékelni, átírni ilyesmit nagyon nehéz, mert sokunknál mindig ott van a dicső múlt kihangsúlyozásának igyekezete, míg a másik oldal azon van, 'nacionalizmustól' való félelmében, hogy minél jobban lekicsinyelje, eltörpítse múltunkat és így nagyon kevés olyan dolog maradjon amire öntudatos büszkeséggel visszatekinthetnénk. Nem csak arról van szó, hogy honnét jöttünk, hanem arról is; hányban jöttünk, hányszor jöttünk, és akik jöttek milyen kultúrháttérből indultak, mennyit adtak hozzá kultúránkhoz, műveltségünkhöz. Nemzetünk kialakulásáról, múltjáról sokszor meglepő dolgokat olvastam olyan magyar tudósoktól akiknek hovatartozásuk miatt is érdekük lenne őseink dolgai valóságos kiértékelése, de inkább akadémikus határozottság mögé bújva lefelé fordítva tálalják elméleteiket. Példának nézzünk meg néhány ilyen esetet. 

Avar kori régészeti leleteket, ha csak nem szembeötlően egyértelmű rögtön szláv nak vagy oláh nak nyilvánítanak. Évtizedekig az volt a gyakorlat, hogy ami régészeti hagyatékot csonka országunk határain kívül találtak arra rámondták; tót leletek, vagy rác leletek. Néha már olyan messzire mentek, hogy lovas-nyerges-kengyeles avar sírokat is kisajátítottak a nem létező őseik számára, hiszen pont a mi akadémistáink hangsúlyozzák: lehetetlenség bármi magyarról beszélni a 895. honfoglalás előtt. Képesek voltak egy értelmetlen régészeti műszót, 'szláv-avar' kifejezéssel kitalálni, hogy elvitassák az avarok turáni eredetét. Köznépi, melléklet nélküli sírokat is mind tótnak, vagy oláhnak mondanak, mert egy földművelő avar-magyar réteg létezése a X. század előtt összedűtené a mandzsu-tungúz eredetet. Így adják át tálcán másoknak az akadémista senkik a magyar köznépi temetőket, a 'halántékkarikás' sírokkal, (pedig ezekről Szőke Béla bebizonyította, hogy nem tótok) vagy azokat a sírokat melyben díszített peremű kézzel formált edényeket találtak. A dunaújvárosi kőtűzhelyes házakat is szlávnak hazudják, pedig a hozzájuk tartozó temetőben tájolva vannak a sírok, és mégsem lehetnek a mieink, mert akkor még annyira primitívek voltunk, hogy ilyesmi elkészítését el sem tudtuk képzelni nemhogy megépíteni. Ehhez a lekicsinyítéshez megfelelő irányadó a prümi Regino nevű csuhás, 'Világkrónika' című munkájának idézete, amit őseinkről írt: „Nem emberként, hanem barmok módjára élnek. Elmondások szerint ugyanis nyers húst esznek és vért isznak. Orvosságként a foglyul ejtettek szétdarabolt szívét fogyasztják. Könyörületet és szánalmat, részvétet nem ismernek.”

Honfoglalás kori sírokban talált kettős élű egyenes, 'normann' kardok is mind külföldön készültek, a hajlított szablyák sem kerülhettek ki Kárpát-medencei kovácsműhelyekből - kereskedelemmel juthattak csak el őseinkhez – hiszen a nomád állattartó magyarok már, hogy is tudtak volna ilyesmiket készíteni a nem létező kovácsműhelyekben? 

Minden apró, kicsit kétséges adatot rögtön megragadva degradálnak, rövidítenek bennünket, sőt még Mátyás királyunkat is elvitatják azt állítva, hogy nem volt magyar. Irigy, gúnyolódó, minden alapot mellőző adatot ragadnak ki, miszerint egyes magyar urak 'oláh Jankónak' csúfolták Mátyás királyunkat, mert Hunyadi János családja Kárpátokon túli területeken éltek. Figyelmen kívül hagyják, hogy ezt a területet évszázadokon keresztül Kunországnak hívták és a vezetés kun-magyar kézben volt. A másik dolog amiért a Hunyadiak nem lehettek oláhok az, hogy totemállatuk volt, ami az oláh kultúrában ismeretlen jelenség.

Ha az esztergomi ősi szentély oroszlánjairól esik szó: hát azt odalátogató bizánci művészek festették fel díszítésnek. Az, hogy ez egy szentély volt és így kultikus jelentéssel kellene bírnia ezeknek az ábrázolásoknak, - arról szó sem lehet – mert a nomád magyarok szimbolikavilágában elképzelhetetlen az oroszlán misztikus jelekkel ékesített ábrázolása. Sőt a szentélyt sem ők építették, mert a sátorlakók már honnan is ismernék a kövekből való falrakás mesterségét? A tótok építették, hiszen a X. században ők kulturáltak voltak, míg minket csak száz évvel később tanítottak meg a keresztény papok a házépítés mesterségére.

Koronaékszerek? Bizánci műhelyeket leszámítva, abban az időben nem volt Európában sehol ötvösművészet csak a Kárpátmedencében és az ibériai félsziget déli részén. Az a feltevés, hogy esetleg bizánci anyaggal is dolgozó avar ötvösművészek Kárpát-medencei alkotásai ezek a darabok, az kizárt, mert az avarokat kiirtotta 'nagy' Károly, akik meg megmaradtak közülük, azok pedig gyorsan kihaltak. Így ugye a koronának egyik felét Bizáncban, míg a másikat Itáliában készítették, készítői ráadásul olyan ügyesek voltak, - talán telepatikusan közölték egymással a méreteket milliméterre – hogy mikor a magyarok megkapták csak összekellet illeszteni, minden hajszálpontosan passzolt, mint ma az Ikea termékek bútordarabjai.

A Hóman-Szekfű által meghatározott történelmi tanítás nagyon egyszerűen mondja el a magyarság honfoglalását a Kárpát-medencében. 895-96-ban őseink Árpád vezetésével átkeltek a Kárpátokon, meghódították annak medencéjét, legyőzve az ott virágzó tót és bolgár 'birodalmakat', majd egymás között felosztották a területeket. Abban az időben – szerintük – a Kárpát-medence csak gyéren lakott volt, szlávok, bolgárok és talán avarok által, minek köszönhetően a 400.000 magyarság ezeket az idegen szórványokat könnyen magába olvasztva elmagyarosította. Érdekes ellentmondást láthatunk az akadémista erőlködésben, mely egyszerre 'virágzó birodalmakat' és gyéren lakott területeket lát a Kárpát-medencében. A virágzó birodalom elmélet jól jön a tótoknak, míg a gyéren lakott terület benépesítése beleillik a mandzsu pusztából szalasztott – csak a IX. század végén megérkező nomád magyarok honfoglalás-elméletébe. Az utóbbi feltevés hirdetői rámutatnak Prokopiosz feljegyzésére, miszerint a Kárpát-medence a rómaiak elvonulása után: „Tágas, leginkább teljesen ember nélküli terület. Csak elszórtan lakják barbárok, akik egy majdnem állati, a többi embertől elzárt életet élnek.” (De Aedificis, IV.-5)

Az első amin megakadok: honnét tudják, mire alapozzák, hogy a IX. század végén egy ilyen nagy létszámú nép kelt át a Kárpátokon? Mert a régészeti leletek ezt nem támasztják alá. Árpád népének temetői mindenhol kicsinyek az avar temetőkhöz képest, sírjai néhány generáció után elvesztik jellegzetességeiket, ami kulturális cseréről árulkodik. Az eddig feltárt honfoglalás kori Árpád sírok számából inkább lehet, - nagy jóindulattal – egy 100.000 népre hivatkozni, mint egy 400.000-re. De egy 400.000 nép, minek 100.000 harcosa volt, beköltözése más kérdéseket is felvet. De volt vajon 100.000 harcosa az Árpád vezette törzsszövetségnek? A Képes Krónika törzsek szerint adta meg a katonáskodók létszámát, törzsenként 3000 fő, ami hét törzsre számítva 21.000 harcost jelent. Ehhez igazodik Györffy György számítása, ám ő 50 nemzetséget számít, nemzetségenként 400 harcossal, és átlagosan 10.000 fővel. Így egy félmilliós számot kalkulál ki, - teljesen önkényesen. Thuróczynál ennek kevesebb mint fele szám van megadva: 216.000 fő és ezen belül a sereg kb. 31.000 harcos. Molnár Erik (Magyar társadalom története) negyed és fél millió között határozza meg Árpád népét, megint csak: minden alap nélkül.

Minden harcosnak, minden évben szüksége volt legalább húsz új nyílvesszőre, ami ha csak 50.000 harcost számolunk, egy millió nyílvessző, amihez kb. 800 mázsa színvas szükségeltetik, legalább 200 állandóan működő kovácsműhellyel. Kardokat, fokosokat, dárdákat patkókat, kocsi, lószerszámokat, stb. még nem is számoltam. Egy vándorló népnek sem voltak mozgó kovácsműhelyeik, szénbányáik, vagy raktártelepeik.

Árpád népe ellentétben a gödörlakó germánokkal világos, tágas jurtákban lakott. Ez régészetileg bizonyított, hiszen ha jurtamaradványokat nem is találtak, de megtalálták a jurtákat körülvevő vízelvezető árkokat. 400.000 főre családonként nyolc tagot számlálva minimum kellett 50.000 jurta, ezek szállításához akkor szintén 50.000 szekérre volt szükség, hiszen gondoljunk bele: csak a középen álló 'Istenfa' 3-4 méter magas oszlop volt, a nemezkockalapok súlya is meghaladta jurtákként a minimum 200 kilót. Ennyi szekérhez legalább kellett 150.000 igavonó állat, amihez még hozzájött a harcosok lovai, nemzetségi gulyák, ménesek, nyájak minek összesét, - ha 400.000 népet számítunk – könnyen meghaladhatta a kétmillió jószágot. Még 300 évvel ezelőtt is a Kárpátok mindkét oldalát sűrű erdőségek borították, ahol lehetetlenség volt ilyen nagyszámú állatállomány takarmányellátása.

Ha a 400.000 magyarságra csak 40.000 fogamzóképes házaspárt számolunk, akiknek megint csak a negyede szül, akkor az kb. napi harminc szülés. Szekereken zötykölődve a hideg, esős hegyi utakon vándorolva ez bizony kész öngyilkosságnak hangzik ezeknek a családoknak.


Ezek után már alig merem leírni azt a tényt miszerint minden hódító, - a már meglévő szállásterületekről elvonuló – új hazát, szerencsét, jólétet kereső seregeknek zömét olyan fiatalok tették ki, akik családjukat hátrahagyva vágtak bele egy új jövő felé vezető útba. Ezek többsége nem volt nős, nem voltak gyermekeik, és ami a legfontosabb: nem sok jutott volna számukra az atyai örökségből. Ott ahol volt öt-hat fiú nem akarták a ménest vagy a gulyát öt-hatfele osztani, elsőszülött jogán kapott az első kettő, vagy három a többi mehetett szerencsét próbálni. A szegényebb fiataloknak ha semmijük nem volt még házasodni sem tudtak, ezért már fiatalon portyázó, rajtaütő alakulatokhoz csatlakoztak, hogy összeszedjék az anyagi alapokat saját dinasztiájuk megalapításához. Mikor 'népvándorlások' voltak nem mindenki kerekedett föl és ment új hont foglalni, és aki ment azok közül nem mindenki vitt magával feleséget, gyerekeket. Azok, – főleg idősebbek – akiknek megvolt a legelőjük, gulyájuk, kényelmes egzisztenciájuk, azok miért adtak volna fel mindent, hogy az ismeretlenben kezdhessék újból elölről? Az új honfoglaló seregek jobb módú, vezető harcosai vihették családjaikat, jurtáikat, szolgáikat magukkal, ám a sereg nagy része ezt nem tudta megvalósítani. Így volt ez a hunokkal is, meg az avarokkal is ahol a fiatal harcosok – honfoglalásuk után – már az új környezeteben házasodtak és ahol gyermekeik anyja már a saját nyelvére tanította az utódokat. Mert a nyelvet mindig az anyák adják tovább. Míg a ruha, szabja, sisak, harcmodor, állattartás, jogi-társadalmi szabályok, temetkezési szokások hosszú generációkon keresztül megmaradtak avarnak, vagy töröknek, ám a nyelvcsere az anyáknak köszönhetően lassan de biztosan elmagyarosította a hódító seregeket, népeket.

Mint azt fentebb említettem volt, a hivatalos történelmi tanítás szerint, Árpád 400.000-es népe tanította meg magyarul a már itt élő, gyéren leledző avar és szláv csoportocskákat magyarul. Csakhogy a hét honfoglaló magyar törzzsel szövetségben új hazát kapott a velük bejövő három török eredetű Kabar törzs is, akik egy tömbben a Mátra és Bükk hegységek tágabb körzetében telepedtek meg. (Anonymus kettőt nevez néven közülük: Ed és Edömén.) Ha igaz lenne akadémistáink idevonatkozó állítása, akkor a ezeknek a törzseknek el kellett volna kabarosítani, (törökösíteni) a Mátra és Bükk hegységek alatti gyéren lakó avar és szláv népességeket. Ez azonban sosem történt meg, mert ezeken a vidékeken a török nyelv soha nem honosodott meg. Helyette a kabarok vették át a már ott élő nép nyelvét és műveltségét, annak ellenére, hogy a honfoglalást követő négy bő generáció után még mindig kabar dandárok adják Aba Sámuel királyunk serege javát. A régészet furcsa valósága az, hogy a honfoglaló Árpád 'magyarjai' és a hozzájuk csatlakozott kabar leletanyagok, temetkezési szokások teljesen megegyeznek, mintha nem két népcsoportról lenne szó, hanem egyről. Ez azt is jelentheti, hogy a kabarok nem voltak törökök, vagy még valószínűbb: Árpád népe is török volt.

A Fertőtó környékén gyéren lakó avar, szláv népességnek is elkellet volna besenyősödni, mert bizony azon a vidéken besenyő nemzetségek találtak új otthonra. Mégsem ez történt, helyette ők is átvették az ott már évszázadok óta meghonosodott nyelvet: a magyart.
 

Szerző: katolnai  2010.02.10. 16:55 3 komment

Címkék: besenyő prokopiosz kabarok regino

                                                                                     

Az sem egészen világos: miként szabták meg tudósaink a 895-896 évet Árpád honfoglalására. Azok a kútfők, melyek említik az eseményeket mind eltérően tudatják a honfoglalás évét, tehát tudósaink ezt csak úgy hozzávetőlegesen kalkulálták ki. VII. Konstantin, 'Bíborbanszületett' nem adja meg a 'turkoi' nép honfoglalási dátumát. A kijevi Nesztor krónikában az áll: „Ezután jöttek a fehér magyarok (bjelye ugry)” … „Ezek a magyarok először Hérakleiosz császár idején tűntek fel ...” - Hérakleiosz császár (610-641) idejében még az ural aljában kellene lennie a magyarságnak. De a Nesztor krónika szintén említi a fekete ugorokat, akik Oleg (882-912) fejedelem uralkodása alatt vonultak el Kijev alatt útban a Kárpát-medence birtokbavételéért, 898-ban. Regino prümi apát 'Világkrónikájában' a 888. évet adja meg, ami tíz évvel korábbi adat, mint a kijevi Krónika dátuma. Legmeglepőbb a Képes Krónikában közölt évszám: „Krisztus testet-öltésétől számítva 744-ben, Attila király halálától számítva meg 304. évben magyaroknak nevezett nép V. Konstantinosz (751-775) császár és Zakariás (741-752) pápa idejében ismét bevonult Pannónia földjére.” - Hogyan hibázhatta el a krónika szerzője 140 évvel a magyarok honfoglalását? És mit ért az 'ismét bevonult' alatt? Anonymus leírásában: „Az Úr nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében ...” Kézai Simon emígy közli: „ … Jézus Krisztus születésének nyolcszázhetvenkettedik esztendejében jővén be ismét a hunok vagy magyarok Pannóniába. (25. fejezet) Legalább olyan érthetetlen Kézainál felsorolt hét honfoglaló 'kapitány' neve; Árpád, Szabolcs, Gyula, Künd, Lél, Vérbulcsu és Örs. Azt hihetnénk, hogy őseink hagyományában olyan tiszta határozottsággal maradt fent a hét honfoglaló, vérszerződést kötött vezér neve és nemzetségneve, mint a keresztény hagyományban a tizenkét apostol neve, de mint látjuk nem így van.

László Gyula kettős honfoglalása valójában hármas honfoglalás, mert az avarok két nagy hullámban érkeztek a Kárpát-medencébe, ám én ennél is tovább mennék. Szerintem a IV.-ik századtól, - vagy még korábbról – a 'turáni' népcsoportok, nemzettségek bejövetele és megtelepedése folyamatos volt és nem biztos, hogy ez a folyamat a hunokkal kezdődött el. A régészet is három avar korszakot különböztet meg; korai, közép és későavarkorra osztja a sírokban talált leletek alapján. Mint azt Bóna István írja: „ … a legkorábbi avar leletek egyébként is módfelett emlékeztetnek a Kárpát-medencei hun nemzedék régészeti hagyatékára, ami aligha véletlen.” Dienes és Bálint Csanád a honfoglalás kori hagyatékok elemzésében semmilyen alapvető különbséget nem látnak a késő avar és magyar maradványok között. Az ilyen formájú vélemények az 'összemosottság' érzését kelthetik, mintha a hun, avar, magyar népek egyek lettek volna, egymást lefedő, ám azonos kultúrmaradékkal. A helyzetet tovább bonyolítja az a tény: Krónikáink nem tudnak az avarok létezéséről, - még a nevet sem ismerik – és sehol nem említik Baján vagy Tudun fejedelem nevét. Annál inkább kidomborítják Attila, és hun népe szerepét, világosan kifejtve, hogy ők képviselték a Kárpát-medence első honfoglalását. A második 'rögtön' utána Árpád népe, és közte nem volt két honfoglaló/betelepülő avar hullám.

Amikor a hun, gót, vagy avar seregek kelet felől megérkezve elkezdtek leereszkedni a Kárpátok lejtőin, mozgásukat lelassító ökrök által húzott társzekereket nem hozhattak magukkal, így csak néhány napos élelmet, fegyvereket, pokrócokat, pányvákat és személyes dolgokat voltak képesek magukkal vinni. Ha csupán egy-egy ilyen seregre 30-40 ezer harcost és kb. százezer lovat számolunk az akkor napi százezer adag élelem, és ugyanennyi abrak a lovaknak. A síkságra érve nem csak enni kellett a seregnek, de lovakat patkolni, lószerszámot, nyerget javítani, vagy éppen biztonságba helyezni megsérült vagy megbetegedett harcosokat ápolás céljából. Éhes sereg nem harcol, sőt még vonulni sem nagyon akar és ezzel a ténnyel minden hódító sereg vezetősége tisztában volt. Szükségük volt tehát élelmet kitermelő földművelő népre, hiszen az aratási hozamuk, földrajzi ismereteik, szorgos mesterembereik hozzájárulása nélkül megálltak, leragadtak volna előrenyomulásukban. Napi százezer adag étel kitermeléséhez nem elégséges elnéptelenedett járások 'kihaltsága' de még gyéren lakott területeken lézengő tanyalakósság sem elégséges: ehhez szervezett, élettel teli falvak láncolata kellett, akik nem csak maguknak és családjuknak termelték ki a gabonát, de az átvonuló, vagy épp megtelepülő hódító hadseregeknek is. Évszázadokon keresztül a Kárpát-medencébe érkező hódító seregek, turániak, germánok mind megbecsülték az ott élő ősnépeket és ezek a magtermelő területek sosem néptelenedtek el. Hivatalos történelemírásunk hamisan úgy írja például: „mikor a Gepidák kiürítették Pannóniát, az általuk üresen hagyott területekre az avarok költöztek.” Kimentek a gepidák, ám a földművelő, gyümölcstermesztő őstörzsek maradtak és azok a gepida töredékek, akik valami oknál fogva nem követték társaikat: beolvadtak ebbe az ősnépbe, átvéve nyelvüket, műveltségüket. Pont ez a helyzet mondható a hunokra, - ott sem ment ki minden nemzettség a Kárpát-medencéből, sokan maradtak közülük és azok mind elmagyarosodtak. A több hullámban érkező avar törzsek is – szép lassan – ennek a népnek nyelvét, kultúráját átvéve éltek tovább hazánkban, még akkor is ha megtartották ábrázoló művészetüket vagy temetkezési szokásaikat. Hamisan cseng tehát az olyanok állítása mint Bálint Csanád, (Hunok, avarok, magyarok) aki szintén kipusztult avarságot lát: „A késő avar népesség nagy részének IX. századbeli továbbélését jelenleg a régészek többsége elutasítja ...” (az itt szereplő elutasító 'régészek' alatt értsd: labanc akadémisták) Olyat még feltételezni sem szabad, hogy ekkor már az avarok elmagyarosodva, beolvadva az őstörzsekben éltek tovább ahelyett, hogy kihaltak volna. Vissza kell utasítani az olyan feljegyzések komolyságát is, mint Einhardt, aki a 'Vitájában' diadalmasan úgy írta meg a Nagy Károly hadjáratát követő időben az avarok sorsát: „A hunok egész nemessége meghalt ebben a háborúban.”Az avar nép nem kihalt, hanem megtanulta a Kárpát-medencei őshonos nép nyelvét és megmaradt, de megtartotta turáni eredetének tudatát is és így testvérként fogadhatta Árpád török népét. A befogadó, minden hódítót magába szívó őstörzsek falvai, települései végighúzódtak az egész medencében, népei, törzsei nem jöttek soha sehonnét sem: mindig is itt éltek Európa szívében.

Itt alakult ki nyelvünk, műveltségünk és nem a mongol pusztákban, vagy a fagyos szamojéd tundrákon. A Jászok, Mátyusok, Göcsejiek, Barkók, Székelyek, Kálok, Palócok, Tirpákok, Szemerék, stb. mind ősi törzseink voltak, tőlük ered a világ legtökéletesebb és legszebb nyelve, a magyar. Itt éltek ők már a jégkorszak megszűnésének idejétől, mindig feltöltődve, gazdagodva más vonuló, betelepedő népeket magukba olvasztva, és amikor Árpád népe megérkezett, ők is ennek a népnek vették át nyelvét, kultúráját.
Anonymus akaratlanul is közöl egy hagyományt, amelyből az ősi törzsökös magyarság archaikus létezése cseng ki, mikor Árpád az Attila eredetre hivatkozva követek útján követeli Mén-Maróttól, hogy alázkodjon meg, földjét pedig adja át a jogos örökösnek. Ekkor Mén-Marót így válaszol: „De mi sem jóindulatból, sem félelemből nem engedünk át neki még egy marék földet sem, noha azt saját jussának mondja is. És szavai nem zavarják meg lelkünket, ha azt üzente is, hogy ő Attila király nemzetségéből származik is, azéból, akit Isten ostorának hívtak. Attila ugyanis erőszakkal elragadta ezt a földet az én ősapámtól”. Tehát Mén-Marót ősei már Attila ideje előtt ott éltek a Tisza parton és a hun király tőlük vett el területeket. És itt jön be annak fontossága, hogy milyen etnikai identitással rendelkeztek a Névtelen által megnevezett 'ellenséges' hadvezérek/nemzetségfők: Loboncy, Salanus, Galád, Gelou (Gyalu) Menumorout, (Mén-Marót) Zobor ezek mind félre vannak magyarázva, és egytől-egyig szlávnak, oláhnak, bolgárnak; mindennek, csak magyarnak nem nyilváníthatják őket az akadémisták. Nem tehetik mert a dogma úgy mondja: magyarok csak a IX. század legvégén érkeztek meg a Kárpát-medencébe; csak Árpád és szövetségeseit tekinthetjük magyarnak, és ezek a törzsek – szerintük – a jeges mezőkről kibotorkálva megtanultak sátort verni, kumiszt készíteni, majd a besenyők elől bemenekültek hazánkba.
Pedig így, ilyen csalfán leegyszerűsített tanítással nem lehet megérteni földrajzi neveink törzsökös magyarságát, (leszámítva néhány szláv nevet) mert hogyan származhatott volna a sok magyar folyó, patak, stb. név olyan nemzettségektől, ahol a személynevek török eredete megkérdőjelezhetetlen. Itt van példának mindjárt Árpád családjának feljegyzett nevei: Ügek, Önedbelia, Liüntika, Tarhacsi, Jelek, Jutacsa, Zolta, Kurszán, Kadocsa, mely nevek jól hangzanak magyarul is, de mégis török nevek. Ezek az emberek nem nevezhették el a Tiszát Tiszának sem a Marost Marosnak. Evvel szemben a Nagyszentmiklósi rovásírásos feliratokról tisztán, magyarul szólnak hozzánk a nevek; Csobánc, Tényő, Kenéz, Béla, Sényő, stb. És akkor itt van a régi kérdés: a székelyeket ki tanította meg magyarul?

A marxista történelemtudományban elfogadott tényként tanították, hogy a székelyek a honfoglaló magyarokhoz tartoztak, - amolyan török nép szerűen – és a X-XII. században telepítették le őket Erdélyben a később róluk elnevezett Székelyföldön. Feladatuk – szerintük – határvédelem volt. Ez a vélemény nem csak tudománytalan de nevetséges is és még mindig nem ad kielégítő válasz a székelyek elmagyarosodásának mikéntjére.
Árpád honfoglaló népe nem taníthatta meg a székelyeket magyarul, mert azok már a IX. század előtt hosszú évszázadok óta magyarul beszéltek. Ha megnézzük a Kárpát-Medence X.-XI. századi magyar sírleletei térképét, akkor láthatjuk, hogy Székelyföldön alig van Árpád népére utaló temető, vagy sír, míg pl. a Tisza mellett szinte minden öt km-ben van legalább egy. Ha a székelyeket nem Árpád népe tanította meg magyarul, akkor miért ne beszélhettek volna már Árpád bejövetele előtt a székelyek mellett egy tömbben élő Kálok is magyarul? És a jászok meg a palócok, őket ki tanította meg magyarul? A székelyekről tanított hagyományos eredetmonda, - miszerint – ők az Erdélyben megtelepedett Attila hun népének utódjai, szintén nem állja meg a helyét. Mint tudjuk Attila halála után a hunok többsége kivonult a Kárpát-Medencéből, és ezek a kivonuló hunok - telepedjenek le Moldovában, Halicsban, vagy bárhol máshol – miért nem teremtették meg máshol is a székelységre jellemző faragott kapukat, kopjafákat, miért nem honosították meg máshol is a székely építőízlést? A többi etnikai jellegzetességről nem is beszélve.
És ha már a székelyeknél járunk, akkor rámutatnék egy furcsaságra eredetmondájukkal kapcsolatban. Mindnyájan ismerjük, hogy a székelyek Csaba királyfi megmaradt népe, akik mindig őt várják vissza, és aki a Hadak Útján leereszkedve már megsegítette népét az ellenségtől. Csaba megvan tehát a mondában és a fohászban, azonban Békéscsaba, Rákoscsaba, Csabacsűd, Hejőcsaba, stb. mind Székelyföldtől távol eső földrajzi elnevezések. Ott, ahol sűrűn kellene előfordulni a Csaba névnek: nincs egy se! Külföldi források a Csaba nevet nem ismerik, és krónikásaink közül csak Kézai és Kálti említi hagyományát. Megjegyzendő itt: Káltinál Csaba amolyan kalandor-féle, aki csak Attila sarjának adta ki magát. Mindkét krónika író helytelenül Csabát nevezik meg az Aba törzs ősatyjának. (Az Abák kabarok voltak.)

Hogy nehogy félreértsen valaki a szlávokkal kapcsolatban: jelenlétüket az Árpád népe bevonulása előtti évszázadokban a Kárpát-medence egyes részein elvitatni nem lehet. Az avar-korszakban a mai Felvidék észak-nyugati részén éltek szlávok, – amiről földrajzi elnevezések is tanúskodnak – és ez a Morva, Szilézia területekkel határos, többnyire hegyes-völgyes részek voltak. Ezekről a részekről, le a Bécsi-medence széléig a régészet kimutatott szlávokra jellemző szláv halomsíros temetőket és prágai típusú hamvasztásos nyomokat. De a Csallóközben, Dunántúlon, Tiszántúlon az un. magterületeken csak nagyon kevés olyan nyomot találtak a régészek amelyek szlávként értelmezhetők. A nagyfokú hagyatékhiány kétségessé teszi, azt az állítást, hogy az avarok és szlávok közösen népesítették be a Kárpát-medencét, és az avar temetőkben talált melléklet nélküli sírok így helytelenül mind automatikusan szlávnak voltak/vannak nyilvánítva. Ennek a hiánynak zavaró tényére jönnek az olyan tót régészek, mint Zdenel Klanicza, aki a mai Felvidék déli részein megásott griffes-indás avar sírokat egyszerűen szláv síroknak hazudja, mert büntetlenül megteheti. Írhat továbbá bármit Fredegár, Regino, meg a többi csuhás, mert az írott szó sokszor lehet téves, de ami leleteket kiásnak, azok mindig az igaz történelmet tudatják velünk. (Ha csak nem a trencséni tót iskola régészei elemzik ki azokat.)

Nincs szándékomban felsorolni a tények sokaságát, melyek minket, magyarokat, embertanilag teljesen elkülönítenek a finnugor népektől és a mongol fajtához tartozó nomádoktól.Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt: korábban Európa és Ázsia északi részét vastag jégpáncél borította és annak olvadása, visszahúzódása nem ment máról holnapra, amiért ezeken a jeges területeken nem fejlődhettek ki ősnyelvek és őskultúrák több ezer évvel ezelőtt. 12.000 évvel ezelőtt a jégperem a Spree vidékén volt és akkor a jégtakaró évi 40 méterrel húzódott vissza: 9.000 évvel ezelőtt a svéd partokon volt a széle, évi 250 méter volt akkor a visszahúzódás üteme. A Skandináv hegységet beborító jégpáncél kb. 5.000 évvel ezelőtt repedt meg, majd a jégsüvegek gyorsan letörtek, és szétolvadtak. Arhangelszk környéke csak 3-400 évvel ezelőtt válhatott lakhatóvá, miután a jégtakaró ott is elegendően felengedett. Az állítólagos finnugor őshaza területét i. e. 1500-ig jégtakaró borította. Cserje, fű hiányában ott állatok sem voltak, és így még vadászó, gyűjtögető kultúra kialakulásáról sem beszélhetünk ott nagyon sokáig, hát akkor hogyan alakulhatott volna ott ki egy nagy létszámú népesség, tökéletes nyelvvel, gazdag kultúrával? Ilyen körülmények között az elszaporodás üteme rendkívül lassú, nemhogy hirtelen annyi a nép, hogy muszáj elvándorolni onnan. Micsoda szélhámosság!

Nemszeretek a nyelvészet kacifántos buktatói között kóvályogni; értelmetlen szófecsérlésnek tartom az ilyesmit, mely nem vezet sehova. Mégis leírnám néhány szóban: a magyar nyelv európai ősnyelv, azt senki nem hozta az Urálon túli tundrákról, hanem itt fejlődött ki a Kárpát-medencében. Minden betelepülő rokon nép gazdagította, tökéletesítette annak szépségét, de egy betelepülő turáni rokon nép sem beszélte azt mielőtt átlépte volna a Kárpátokat. A magyar nyelv határozottan önálló ősnyelv, amely a finnel csak kevés közös vonást tartalmaz. Nyelvünkben meglévő török jövevényszavak ellenére nyelvünk mégsem török nyelv.

Az akadémia által lenézett történészek, és főleg emigrációs szerzők már többször felvetették annak lehetőségét, hogy a jégkorszak fokozatos megszűnésével a Kárpát-Medencében elszaporodó vadászó, gyűjtögető törzsek a szarvasfajták vonulását követve kirajzottak mai hazánk területéről és vitték nyelvüket, műveltségüket a jégtakaróktól megszabadult szűz területekre és a gyéren lakott hatalmas pusztaságokba. A feltevés helyessége elegáns megoldás lenne nem csak a homályos nyelvi rokonságok kialakulásainak mikéntjére, de megoldaná a török jövevényszavaink körkörös útját is. Hogy útközben szedegettük volna össze nyelvünket mindenféle népektől, annak ellentmond: a magyar nyelv rendkivüli gazdagsága, valamint a Kárpát-medence ősi földrajzi nevei. Az a lehetőség, hogy a hazánkból kivándorló klánoktól került át sok szó más ősnépek nyelvében, majd ott kificamodva átváltoztak, és utána az elváltozott szavak mint már 'török' vagy finn szavak kerültek hozzánk vissza, vagy léteznek saját környezetükben: az harmonikusan megsegítené lelkes turkológusaink kutatásait.

Befejezés helyett:

Már van annak talán harminc éve is, hogy a minden jóérzésű magyar gondolkodó által nagyra becsült László Gyula (aki sosem volt tagja az akadémiának) egy nagyon érdekes kérdést vetett fel. Koronázási jelvényegyüttes aranyozott ezüstgömjéről, az 'országalmáról' van szó, melyet királyaink mindig ott tartanak kezükben. Sokan úgy magyarázzák: az országalma az országot, és földünket jelképezte és a tetején lévő kettős kereszt, pedig a kereszténység győzedelmes elterjedését földünkön. Csakhogy: azokban az évszázadokban a kereszténység által terjesztett felfogás szerint földünk nem volt gömbformájú, hanem lapos volt, ezért felvetődhet a kérdés: vajon tényleg a keresztény háttérből került-e hozzánk az országalma. Azt még feltételezni sem merem, hogy nomád, barmokat terelgető őseink tudhatták; hogy kerek a föld, gömb a nap és a hold sem lapos. Azt meg nem akarom elhinni, hogy királyaink tartottak valamit kezükben, amiről azt sem tudták micsoda.
 

Szerző: katolnai  2010.02.08. 17:46 1 komment

                                                                                                                        

Születési évét, a X. sz. legelejére becsülhetjük, pontos helyét nem is merjük, de valahol Győr-Pozsony-Fertő környékén lehetett: családja szállásterületén. Azt azonban biztosan tudjuk; Tas vezér unokája, Kál vezér fia. Kál vezér fiát Bizáncba küldte, - nincs pontos adatunk hány hónapot, évet töltött ott – ahol kiérdemli a 'Császár vendégbarátja' címet és 'római patricius' rangjába is beiktatják. Ezek nem üres címek voltak, egyszerű barbár 'hadnagyoknak' sosem adták.

Árpád kortársa, a frank-római császár Arnulf 900-bam meghal és néhány évre a halála után a két legnagyobb nyugati vezér, Kál és Huba vezér fia Zuárd (Lehel apja) nekifognak a hadjáratok megszervezésének. Az elkövetkezendő huszonöt évben, majdnem minden évében megindulnak a magyar hadak és két esetet leszámítva csak fényes győzelmeket aratnak hadjárataik folyamán. Az egyik, mikor Kusaly (vagy Kurszán) vezért lakomára hívják 904-ben és orvul legyilkolják kíséretével együtt. A galád tettes elnyeri jutalmát, Liutprand herceget a magyarok három évre rá az Ennburgi csatában (907 júl. 5.) felkoncolják. (Ugyanebben az évben zajlik le a híres Pozsonyi csata, melyben Árpád megsebesül és később belehal sebeiben.) 910-ben volt az első augsburgi csata, mikor Kálék elsöprik 'Gyermek' Lajos seregét, majd a következő évben átkelnek a Rajnán és a franciák földjét dúlják, rabolják egész nyáron. 915-ben végig pusztítják Türingiát, Szászországot, majd Brémát perzselik fel. Még sorolni is sok a magyar seregek fényes sikereit.
A másik magyar vereség, mikor a siheder bajor herceg Arnulf (Liutprand fia) 913-ban egy Burgundiából hazafelé tartó sereget hátulról meglep és azokat legyőzi. (Inn-völgyi vereség) Kál és Zuárd mindkét vereséget többszörösen visszafizeti.

A sors iróniája, hogy ez az Arnulf két évre rá vereséget szenved Konrád német királytól és a csata vesztése után, - mégis - a gyűlölt ellenfeléhez Kál Horkához menekül. Kál, lovagias nagylelkűséggel fogadja a megtépett bajor herceget, aki két évet tölt az udvarában és itt ismeri meg Kál lányát, Bulcsu nővérét. (Sajnos a nevét nem ismerjük) 917-ben Arnulf magyar hadakkal és magyar feleséggel újra elfoglalja a bajor trónt és egyből beleveti magát a német tartományurak véres civakodásaiba. Kál Horka nem csak Kondrád ellen, hanem utódja Madarász Henrik ellen is folyamatosan magyar hadakkal segíti. De Kál és Zoárd segíti meg Berengárt is, aki Felső-Itália királya, 921-ben, mikor is Burgundia királya II. Rudolf reá támad. Két hadosztályt küld Bogát és Dursát vezetésével. 924-ben Berengár ismét a magyarok segítségét kérik, Zoárd hadai akkor égetik le Páviát, 44 templomával együtt. De ugyanebben az évben a fiatal Bulcsu végig vonul Lotharingián és Burgundián, átkel a Pireneusokon, Szétveri a Kordovai seriff muzulmán seregét, majd a keresztény Asztúria belső területeit dúlja, sarcolja végig. Gazdag zsákmánnyal, minden baj nélkül tér meg utána a szállásterületére. 926-ban ismét Kál vezér fia vezeti a hadakat, végigzsákmányolják Elszász-Lotharingiát, Verdun és az Ardennek vidékét, majd az Alpokon átkelve Toscanát dúlják végig és már majdnem Rómát fenyegetik. A rá következő évben (927) Madarász Henrik, - a sorozatos magyar csapások elkerülése végett - megalázkodik és békét kér Bulcsutól. 920 évek végén meghal Kál vezér, helyét Bulcsu veszi át, ő a leghatalmasabb úr nyugat-Magyarországon és talán egész Európában.

A legnagyobb frank-római uralkodó adófizetője lesz Bulcsunak és 9 éves béke következik, mely a nyugati törzsek aranykora: a magyar Bulcsu Európa leghatalmasabb ura. Észak-Itália korlátlan ura, Hugó nem fizet adót, de szövetségese Bulcsunak, hasonlóan a bajor herceghez, Arnulf herceghez, akinek a felesége Bulcsu nővére. Hű is marad magyar rokonához egészen a haláláig. Erre az időre esik a mersenburgi vereség, amit a német történetírás eltúloz, felfúj. Nem hadról volt ott szó, hanem egy fél tűmén (kb. 4-5 ezer harcos) büntető akciót végrehajtó egységről. (933)

936-bam meghal Madarász Henrik, trónját az erőszakosabb fia, 'Nagy' Ottó foglalja el, aki kemény kézzel hozzálát a széthullott birodalom összekovácsolásához. Az első dolga: felmondja, megtagadja a gyalázatosnak tartott további adófizetést a magyaroknak, ami felért egy hadüzenettel. Nem várat sokáig magára a magyarok válasza. A rá következő évben, 937-ben Bulcsu és Lehel végigdúlják fél Európát, mindenhol pusztítanak, égetnek, ahol Ottó és szövetségesei hatalommal bírnak. Ez az első nagy komoly európai hadjárata Bulcsunak, több mint harminc csatát nyer meg, átkel az Alpokon és ott is végigpusztítja Ottó szövetségesei városait, falvait. Az elkövetkező 18 évben a két nagy magyar vezér parancsnoksága alatt szünet nélkül folyik az elkeseredett harc, mindig magyar győzelemmel, de mindig egy erősebb Ottó ellen. Szó sincs itt 'kalandozásról' mindig pontosan előre ki van szabva a magyar hadtestek minden lépése. Két 'király' van csak Európa sakktábláján, Ottó és Bulcsu - a többi mind csak bástya vagy futár. Bulcsu külpolitikáját a megosztott nyugati hatalmak gyengítése jellemzi, következetesen küzd azért, hogy ne legyen egység az Óber- Enns túli területeken. Ő látja talán egyedül, hogy egy egységes frank-római birodalom egy tehetséges Ottóval, milyen roppant veszélyt jelenthet a laza törzsi kapcsolatokban élő magyarságra. Nem össze-vissza csatározgat a rablás kedvéért, hanem szisztematikusan rombolja, zülleszti a frank-római területek politikai, gazdasági és hadi hatalmát.

Egyszer sikerült csak a németeknek úgy-ahogy visszavágni, ezen 18 év alatt, mikor Ottó öccse Henrik, - akit a bajor trónra rakott erőszakosan Ottó, a fiatal Arnulf legnagyobb keserűségére – 950-ben hirtelen rátör a magyarokra, egészen a Rábáig jut, és szerencsésen, zsákmánnyal sikerül elkotródnia mielőtt a magyar seregek elkapdoválhatták volna.

Elérkezünk a 18. év végéhez Bulcsu Horka második nagy Európai hadjáratához, amit 'második hun hadjáratnak' is nevezünk. 954 tavaszán Bulcsu és Lehel 35 000 emberrel és 120 000 lóval megindul Ottó ellen, ami az akkori Európát jelenti. Zavartalanul végigvonulnak a Sváb-Bajor medencén, ellenállás nélkül végigdúlják a frank tartományokat a Rajna innenső partján, majd Lotharingiában megsemmisítik Brúnó őrgróf seregét, utána Brabant, Auvergne, Burgundia következik, majd onnan a Riviérán át Itáliába vonulnak. Európa megdöbbent rettegéssel nézi a magyar sikereket, és hiába zengenek az imák: 'De sagittis Hungarorum libera nos Domine!' nem hallgatja meg őket az istenük. Még nem. A hadjárat több mint fél évig tart, összesen megtesznek vagy 7-8 ezer kilométert, hat nagy folyón keltek át, több mint negyven ütközetet nyernek, és a nyugati népek megrendülésénél csak a felháborodásuk volt nagyobb.

Ottó azonban nem adja fel, - bizonyítván, nem véletlenül érdemelte ki a 'Nagy' előnevet - új seregeket állít ki, minden vagyonát energiáját latba vetve az elkeserítő helyzet megfordításáért. Fia Ludolf, és 'Vörös' Konrád, akik korábban nem támogatták, most visszasomfordálnak hozzá, és egyedül csak a hűséges bajorok tartják a frontot egész télen keresztül. A fiatalnak mondható Arnulf herceg, akinek az édesanyja magyar volt, (Bulcsu nővére) ezen a télen Régensburg alatt esik el. A bajor csapatok nem bírnak Ottó seregével. Akinek szerencséje van átmenekül magyar területekre, akiket élve fognak el azokra kegyetlen halál vár. Márciusban elesik Régensburg és Ottó, először trónra lépése óta: korlátlan úr a nyugati gyepűkön túli területeken. Még a korábban Bulcsut támogató Boleszláv Cseh király is megfordítja a köpönyegét és Ottóhoz rohan bűnbocsánatáért esedezve. Következett 955 tavasza. Bulcsu hada és a szövetséges besenyők, és más magyari törzsek mind visszatértek szállásaikra, élvezve gazdag zsákmányuk jutalmát.

Nem akarnak harcolni a magyar törzs és nemzetségfők. Hiába hívja őket Bulcsu, küldi az üzeneteket, nem jönnek. Csak Bulcsu és hűséges bajtársa Lehel képesek átlátni, hogy milyen hatalmas veszélyt jelent Ottó a tavalyi fényes, győzedelmes hadjárat ellenére, hogy az új erőre kapott, most már oszthatatlan császárság, több mint 50 év óta először mennyire komoly fenyegetés a magyarság számára. Egy 'Somogy országi' főúr el sem tudja képzelni, hogy ő azért olyan hatalmas, mert a nyugati gyepűket már 50 éve Kál vezér és fia Bulcsu Horka védi. Ők biztosították bátor helytállásukkal a többiek gazdag szaporodását, békéjét. Egy Duna-Tisza-közi vagy egy erdélyi nemzetségfő, talán azt sem tudja, ki is az a Bulcsu, vagy ki Árpád unokája: nem létezik összekapcsolódó nemzeti tudat, közös honvédelem fogalma … a határ végtelen, a gulyának se szeri, se száma. A megyeri törzsek trónján Taksony ül, névleg ő a fejedelem, de valójában nincs róla semmi feljegyzésünk, nincs semmi hatalma a szállásterületein kívül, nevét is csak a Bíborbanszületett Konstantintól tudjuk. Pusztaszerben megkötött egyezségekre már senki sem emlékszik, rég megszűnt a nemzeti egység, nincs ország, csak területek, melyeken teljes szabadságot és függetlenséget élvező magyari törzsek élnek. Csak a Dunán-túli nemzetségfők kacagva kitudnának állítani 30-40 ezer főt számláló sereget, ha akarnának. De nem akarnak és így a nyár közepén csak Bulcsu és Lehel van a frontvonalban kb. 8-10 ezer harcossal.

Bulcsu elköveti élete első hadi hibáját, neki kezd az akkor már kitatarozott, kijavított Régensburg ostromának, amit Ottó öccse Henrik véd. Időt veszítve mintegy 8 ezer emberrel elkésve érkezik meg a Füssen és Augsburg között elterülő Lech mezőre. Ottó serege kb. 25 000 fő, nehézlovasság és páncélos, íjász gyalogság, akik minden stratégiailag fontos állást elfoglaltak. A magyar harcosok oroszlánként rohannak a többszörös túlerőben lévő német nehéz lovasságra és páncélos gyalogságra, ám áttörni azok vonalait képtelenek. Egész nap tart az elkeseredett küzdelem, a német vasgyűrű egyre kisebb körbe szorítja a magyarokat. A kilátástalan helyzetben a vezérek megpróbálnak alkudozni, mire a németek megígérik, ha leteszik a fegyvert elvonulhatnak. Ekkor már a seregnek több mint a fele elesett. A maradék, sajnos hisz a német ármányóságnak, leteszi fegyverét, mire a németek rájuk rontanak és a fegyver nélküli, védekezésre képtelen magyarokat aljas módon lemészárolják.

Bulcsu és Lehel élve kerül fogságba, rájuk nem érvényes a keresztény lovagi szellem, bűnözök módjára felakasztják őket, mintha latrok lettek volna és nem hadvezérek. Egy pici jót lehet itt csak megemlíteni; Lehel a kürtjével agyoncsapta 'Vörös' Konrádot, Ottó vejét, hogy legyen aki őt szolgálja a túlvilágon.

Befejezés helyett: Bulcsunak nincs fiúgyermeke és így vele a Tas nemzettség kihal. Arnulf bajor herceg és magyar feleségének lánya, - Judit - nagy Ottó császár sógornője lesz és ő kezdeményezi később majd Németországból a keresztény térítők Magyarországra küldését, aminek következtében a német külpolitika elismeri Taksony fia 'Geyza' fejedelmi létét. A többit már ismerjük...

Kiegészítés helyett: kétségeim vannak azokkal az adatokkal, melyek az Árpád-házi Tarhost a 921-922-es Itáliai hadjáratokban szerepeltetik, Taksonyt (Árpád unokája) II. Lothar udvarában látják, mint aki ő ment el az esedékes adóért, valamint azt a merész állítást, miszerint Taksony ott volt Augsburgnál, (955) Bulcsuval és Lehellel.

A Magyar Nemzeti Múzeum gondozásában megjelent 'Honfoglaló Magyarság' közöl egy térképet, mely szerint, 942-ben a magyar hadak ismét betörtek az ibériai félszigetre a mai Baszkföld területére. „Ebben az időben Hugó király a magyarokkal békét kötött, miután 10 mér ő pénzt adott nekik; őket pedig – kezeseket kapván – Itáliából ki űzte, s vezetőt adván nekik, Hispániába irányította őket. Minthogy pedig Hispániába és abba a városba, Córdovába, amelyben a ti királyotok (kalifa) tartózkodik, nem érkeztek meg, annak az volt az oka, hogy három napon át víztelen és szárazságtól kietlen vidéken vonultak át; s úgy gondolván, hogy ők maguk és lovaik is a szomjúságtól fognak elpusztulni, a Hugó által nekik átengedett vezetőt halálra ütlegelték, és gyorsabb iramban, mint ahogy oda elmentek, visszafordultak.” (Liudprand V. 19. )


 

Szerző: katolnai  2010.01.23. 14:08 Szólj hozzá!