A magyarság esetében rendkívül pontatlan frazeológia a 'kereszténység felvétele', mert a magyar nem felvette, hanem vérrel-vassal kényszerítették rá a kereszténységet.

Írásom témáját már sokszor többen átrágták, részleteiben aprólékosan elemezték, amiért sokak számára unalmas lehet, ám ennek ellenére mégis érdemes foglalkozni vele, talán hasznos lehet ismételten előhozakodni a tárgykörével (nem csak aug. 20. körül), mert mindaddig fontos ez, míg az akadémia át nem írja a kereszténység felvételét tárgyaló felvázolásait. Történelmi korrektséget és az igazságot kereső szerzőknek ismételten rá kell világítaniuk kitekert múltunk mellébeszéléseire, mely mellébeszélések mintapéldányai tananyagként és ismertető olvasmányként vezetik félre a tanulni vágyót. A témát tehát ismételten fel kéne vetni, még akkor is ha kevesen olvassák, figyelmen kívül hagyva, hogy a szent istváni-bódulatba beletekeredett keresztény honfitársaink lenéző hessentéssel kattintanak tovább az ilyen tartalmú írásokról, egy sort sem olvasva teljesen végig.

Akadémista történészeink egymást túllihegve bizonygatják, hogy a X. sz. második felében milyen komoly válaszút elé érkezett a magyarság, mert a puszta megmaradása forgott veszélyben a két nagy hatalmú erős császárság árnyékában. Maguk között körbe-körbe ismételgetve hozzák fel negatív példaként a hunok és az avarok ijesztő sorsát, akik – szerintük – 'elenyésztek'. Ez már maga történelemhamisítás, mert a hun nép (nem a katonaság) nagyon kis számban költözött be a Kárpát-medencébe és azok mind el is költöztek, miután a fegyveres hun hordák keletre húzódtak. Az avarok meg koránt sem enyésztek el, elmagyarosodott nemzetségeik még a X. században is virágoztak; ők adták ki a nyugati ellenséget szisztematikusan gyengítő hadjáratok harcosainak színe-javát, mert máskülönben nem gyűlhetett volna össze Bulcsu zászlaja alatt 20-30 ezer lovas harcos. Szinte minden történelmi mű kihangsúlyozza az augsburgi ütközet elvesztését, „mely a kalandozások végét jelentette”, „ami csúfos kudarc beszüntette a nyugat elleni támadásokat” stb. stb. Igaz, Bulcsu és Lehel hősi halált haltak 955-ben Augsburgnál, de ez közel sem jelentette a belső-magyarországi vagy az erdélyi magyarság harcászati ütőképességének meggyengülését vagy számbéli fogyatkozását. A szállások hadereje nem gyengült meg, a magyar anyák nem szűntek meg szülni és a Kárpát-medence továbbra is sűrűn lakott ország maradt. A csatavesztés valódi tragikuma az egyetlen olyan törzsfő (Bulcsu) elvesztése volt, kinek meglett volna a képessége összefogni a Kárpát-medencei törzseket és egy erős politikai ellenpólust létrehozva fellépni a gyarmatosító nyugati judeo-kereszténység ellen. Halála után nem akadt olyan karizmatikus, széles perspektívával rendelkező nemzetségfő, aki példáját követve képes lett volna tízezer számra egybegyűjteni a függetlenségükre oly büszke magyari klánokat, egy olyan vezér, aki képes lett volna újból nagyszabású hadjáratok megszervezésére és kivitelezésére. Az utolsó hullámban (IX. sz. vége) érkezett nagyállattartó török klánok viszonylag békében és jólétben élhettek egymással, és a velük élő földműves őshonos magyar közösségekkel, és különösen a keleti, erdélyi nemzettségek nem értették, hogy mi szükség lenne a távoli, nyugati, idegen országokban háborúzni. Bulcsu értette, tudta, hogy miért. Kezéből kihullott kardot egy nemzetségfő sem tudta felemelni az önvédelmet biztosító, megelőző támadások folytatása végett és így engedték, akaratlanul is hagyták a németek erősödését. A kiemelt tehetségű Bulcsu és Lehel eleste után a dunántúli politikai hatalom Taksony törzsi vezető köré helyeződött át, miután az háttérbe szorította az Árpád dinasztia másik ágát képviselő Tar Szeréndet (Koppány apja). Taksony fia, Géza (eredeti nevén Gyeücsa) megértette, hogy a dunántúli klánok nem fogadják el vezetőnek azt, aki felrúgja az ősi hagyományokat, ám ez cseppet sem zavarta. Tisztában volt avval, hogy amit cselekszik az helytelen, de a hatalomért való törtetésben nem számított nála az ősi hagyomány, melynek értelmében nem őt, hanem az idősebb Tar Szeréndet illette volna a névleges hatalom.

Névleges, mert Taksony, illetve Géza birtoka mindössze néhány megyére terjedt ki és ez akkor is így maradt volna, ha a többi törzsfő – a szeniorátus elvét figyelmen kívül hagyva – valahogyan mégis elismeri Géza elsőbbségét. A fejedelmi cím elnyerésével, a többi nemzetségfők általi elismeréssel nem növekedett a 'fejedelem' politikai vagy gazdasági uralma az ország többi bírtok határa (gyepű) felett. Az Árpád klán hatalma megállt a saját gyepűi vonalán. (A Tiszántúli vagy erdélyi törzsek/népek többsége még talán Géza nevét sem ismerte.) Több évszázados íratlan törvények, szokásjogok domináltak, de nem létezett központi irányítás, és a Hét Vezér vérszövetsége vagy a pusztaszeri gyűlés alkotmányossága Géza idejére már teljesen szétfoszlott, elfelejtődött. A szabad törzsek laza törvényszerkezete kizárta a másik törzs szolgasorba döntését, nem létezett jogalap a másik nemzettség hadba hívására, törvényes megadóztatására, sőt még a földműves őshonos magyar népesség sem élt alárendelt szolgaságban. A Dunántúli nemzettségek korán sem voltak veszélyben, hanem ellenkezőleg az egész Bécsi-medencét, a Duna felső szakaszát és a dél-Morva területeket mind ellenőrzésük alatt tartották: a X. században nem kellett félniük sem az ördögöktől sem a germánoktól.

A probléma akkor kezdődött, mikor a magyarok beengedték, megtűrték az először szelíd alázattal közeledő nyugati papokat, akik végeredményben mindnyájan a hódító hatalmi politikát folytató katolikus egyház különlegesen kiképzett ügynökei voltak. Az általuk meghódítandó hitetlen, pogány népekhez küldött csuhás ágensek a megszokott séma szerint mindjárt azt lesték, hol vannak dinasztikus örökösödési problémák, hol feni testvér testvér ellen a kést. Az ilyen közegben tudtak hatékonyan operálni, hadoválással, ígérgetéssel szédíteni, emberi gyengeséget kihasználva uszítani, közben további papoknak, 'Krisztus-védelmezőknek', és fegyveres kísérőiknek előkészíteni a hódításra szánt talajt. Minden szervezettség ellenére a magyarokkal mégsem volt könnyű dolguk, mivel őseink a keresztény papoknál magasabb erkölcsi nívón álltak, szellemileg tisztábbak voltak. Magától érthetően ősrégi természetvallásukat nem óhajtották felcserélni egy természetellenes, ellentmondásos idegen ideológiára. A papság szemében nemcsak a 'pogány' hit tisztelete volt tarthatatlan, hanem az a társadalmi forma is, amiben nem voltak kizsákmányolt, elnyomott tömegek, hiszen a szabad emberek könnyen választhatták az engedetlenséget és függetlenséget a papi befolyás, ráhatás helyett. Egy szabad, független világban Róma ügynökeinek nem sok tér maradt volna káros mesterkedéseik véghezvitelére. Ezen helyzet megváltoztatására a papoknak égetően szüksége volt a nyugati társadalmakban bevált, feudalista rendszer államformájának magyarországi létrehozására, melyben a keresztény erkölcsök, és a papi írásismeret gond nélkül biztosíthatta a szegény-szabadok és a kisebb törzsek szolgasorba juttatását. Az ősi törvényrenddel ellentétes fejedelmi rang kisajátítása és megtartása csak úgy volt lehetséges Géza számára ha erőszakosan hatalma alá hajtja a Megyer nemzetség, Taksony ágától független törzseket és a földművelő őslakosságot, népeikből nyugati mintára földhöz kötött, maximumig kizsákmányolható szolgaréteget teremt.

 Gézánál vagy Vajknál nem Jézus megható csodája volt az indíték a kereszténység felkarolására, hanem a féktelen hatalomvágy kiélése, a korlátlan uralkodás édes gyakorlása és végül biztosítani Géza ivadékai sikeres öröklését. Nem igaz az olyan állítás, hogy a Megyer törzs vagy a Kárpát-medence bármelyik törzse külföldről kényszerítve lett volna akármilyen politikai vagy gazdasági nyomás által a kereszténység felvételére. Az természetesen elképzelhető, hogy rosszindulatú, sunyi fenyegetőzések fogalmazódtak meg germán főúri udvarokban és főpapi fészkekben, ám azok gyakorlati kivitelezése lehetetlen lett volna. A Dunántúli nagyurak közül egy sem aggódott egy esetleges germán támadástól, az ország belsejében meg még nevetségesebben hangzott volna az olyan fenyegető ösztökélés, hogy „tessék felvenni a kereszténységet vagy kiirtunk benneteket.”

Mindezen lehetetlenségek dacára történelmünket tananyagba szedő akadémisták 'harapófogóról' képzelegnek, melynek szájában az akkori magyarságnak nem volt választása, mint engedelmeskedni a kereszténység felvételével. No de miképpen is állt a fenyegető harapófogó másik 'pofája' Bizánc? Gáza és Vajk idején a Bizánci Birodalom már csak névben birodalom, negyedére csökkent a régi dicsősége mind politikailag, mind gazdaságilag; szövetségesek nélkül, sakáloktól körbevéve nem más népek megtérítéséért, hanem a saját túléléséért küzdött. Ha lett volna annyi erőtartaléka a bizánci császárnak egy jól felszerelt, ütőképes, olyan hadsereg felállítására, mely képes a Kárpát-medence belsejében sikeresen győzedelmeskedni, akkor azt a hadsereget a császár először a fővárostól kődobásnyira lévő muzulmán hordák ellen használta volna. A bizánci császár számára az országát szaggató szaracénok jelentették a legnagyobb problémát, és nem a több ezer mérföldre lakó magyarok pogánysága. Arról nem is beszélve, hogy hogyan vonult volna át a magyarok ellen masírozó bizánci sereg a közel-sem megszelídített bolgár és szerb területeken? A X. sz. legnagyobb bizánci császárának tartott Jóannész (976-969) és utódja, II. Bazileosz (976-1025) csak nehézséges áldozatok árán voltak képesek rendet teremteni a szomszédos bolgár területeken: egy Kárpát-medence elleni görög hadjárat szcenáriuma valószerűtlen fikciónak tűnt akkor is, és ilyesmit feltételezni történelemben való tájékozatlanságról tanúskodik. Szándékosan félrevezető az a magyarázat tehát, melyben Bizánc által kifejtett nyomást óhajtanak sulykolni, mintha Bizánc bárhogyan is képes lett volna befolyásolni a magyar belügyeket. Mindkét nagyhatalomnak megvolt a saját baja, mely eléggé meggyengítette őket ahhoz, hogy még véletlen sem jöhetett számukra számításban egy nagyszabású Magyarország elleni hadjárat realitása. Meg aztán miért is lett volna szükség ellenségeinknek több év összes jövedelmét hadak felszerelésére, ellátására költeni és még ezen felül a teljes bizonytalanságba küldeni a sok életerős fiatalt, mikor a X. sz. vége felé könnyedén találtak egy olyan magyar nemzetségfőt, aki szívesen kiirtotta Krisztus szeretethite nevében saját országa egyharmadát. Nem létezhetett szorító hatású 'harapófogó', mert nem volt szükség rá. Nyíltan vagy suttyomban jövő-menő egyházi ügynökök simán keresztül vitték a Vajkból Istvánná lett király segítségével térítésüket és még igazából német vagy görög vérnek sem kellett folynia a szentséges 'munkálkodás' folyamán. Folyt helyette a magyar vér, testvér a testvért gyilkolta az idegen papok meg álszenten bazsalyogva azt lesték mikor tisztul meg a következő megye a pogányoktól, hol lehet létrehozni a következő pogány-ellenes monostort.

Géza önző módon a saját dinasztikus törekvései érvényesítéséért közelített a germán urakhoz és papokhoz, olyan démoni szövetségeseket akart szerezni, amilyeneket a saját hazájában nemigen talált volna. Az ősi törvényeket követő, erkölcsileg, emberileg magas szinten álló magyar vezetők között nehezen lelt volna Géza vagy fia olyanokat, akik a kedvükért szívesen részt vállaltak volna a saját népük hátba szúrásában, vagy olyanokat, akik Géza családjának kedvéért polgárháborúba bocsátkoztak volna. Az ilyesmi piszkos munkához jobban megfelelt a magyarnál silányabb germán, még akkor is ha, mint harcosok sokszor megszégyenültek a X. század európai csatamezőin. A X. sz. legerősebb uralkodóinak számító szász Ottók seregei folyamatosan le voltak kötve az itáliai, flandriai, lorrainnei stb. nemesekkel való vergődéssel és hadi erejük korlátozottságát abban lehet leginkább észrevenni, hogy még az itáliai szaracén hordákkal sem tudtak leszámolni. Hát akkor hogyan képzelhető el egy Kárpát-medencei hadjárat véghezvitele? Miben került volna egy ilyen hadjárat és ki vezette volna a hadakat? Csak nem II. Ottó, Bari falai alatt, 968-ban szégyenletes leckét kapó germán 'koca-katonák', vagy ugye nem a III. Ottó vezetése alatt harcoló valamelyik keresztény vitéz, akik 982-ben még a mezítlábas muszlim martalócoktól is csúfos vereséget szenvedtek? Ha néhány száz görög katona és néhány ezer ágrólszakadt afrikai képes volt ily módon megtáncoltatni a dicsőséges császári hadakat, akkor egy ilyen sereg hogyan léphetett volna fel sikeresen a jól felszerelt, lóháton küzdő, fegyelmezett magyari seregekkel szemben? Ha egy komoly magyarországi hadjáratra alkalmatlanok voltak a német vitézek, arra pont megfeleltek, hogy István zsoldjában pribékként pusztítsák a magyart.

Istvánt szentnek nevező áltörténészek egészen odáig mennek merész kijelentéseikben, hogy Istvánnak köszönhetjük a magyar nemzet fennmaradását, nélküle – szerintük – kiirtották volna a magyarságot továbbá, hogy István „megőrizte az ország függetlenségét”, de azt nem részletezik, hogy melyik nyugati népség rendelkezett elég katonai hatalommal a Kárpát-medencébe lerohanásához, függetlenségünk elrablásához. Legfőképpen azt hallgatják el az egysíkú történészek; kereszténység felvétele ide vagy oda, mikor csak lehetősége nyílt a germánnak rögtön megtámadta hazánkat, sőt többször előfordult, hogy míg nemzetünk legjobbjai vérüket hullatták a déli végeken – Európa védelmében – addig a német, cseh meg osztrák aljasul hátba támadta a magyart. Pont a történelmi események sora a bizonyíték arra, hogy a kereszténység elfogadása nem volt egy meghatározómegfelelés, ami egy biztonságos védelmet nyújthatott volna.

Magyar vitézek heroizmusa biztosította népünk megmaradását, ha a keresztény kegyelmen múlott volna, akkor már nem léteznénk.

El akartak pusztítani minket bizony nemegyszer a keresztény germánok és nem az idegen papok nagylelkűségen múlott az, hogy képtelenek voltak kiirtani minket. Közel sem a kereszténység felvétele volt a garancia megmaradásunkhoz, hanem a magyar kardok acélossága, a magyar nemzet természetes élniakarása. Ha pogánynak maradtunk volna, akkor is ugyanúgy az elpusztításunkon iparkodott volna a germán, de ebben az esetben egy erősebb, öntudatosabb honvédelem verhette volna vissza próbálkozásait.

Gézának, de különösen fiának Vajknak rendkívül jól jött a hittérítő papokkal törvényszerűen együtt járó kóborlovagok bandája, Krisztus harcosainak álcázott bűnözők, lezüllött szerencséjét próbáló népség, akik minden gond nélkül teljesítettek olyan megbízást, amit egy magyar már csak büszkeségből sem csinált volna meg. Géza megnyitotta a kaput majd elhelyezte, izmokkal látta el az idegen világ előretolt helyőrségeit, de fia néhány évtizeddel később már mészárlásra, csonkolásra a legbrutálisabb terrorra használta őket. Ahogyan a magyarságra rákényszerítették a kereszténységet és a feudalizmust az magyar szemmel nézve gyalázatos. István mindenféleképpen negatív figurája szomorú történelmünknek. Igaz, hogy magyarnak született, de szívét, lelkét eladta egy alantas nemzetközi vallásideológiának, idegen zsoldosokat fogadott saját fajtája ellen, népe nagy részét kiirtotta vagy szolgaságba taszította és a magyarság lelkivilágával összeegyezhetetlen démoni vallást kényszerített rá.

Az ezredik év tájékán semmi külső erő nem fenyegette a magyarságot és a mindennek felett álló központi hatalom kiépítése sem volt égetően szükséges még abban az időben, ezért a kereszténység korai kényszerítése nem megerősítette hanem lényegesen meggyengítette népünket. Hasznosabb és bölcsebb lett volna az idegen ideológiát hirdető kereszténységet később felvenni, de akkor is csak csínjával, józan mérséklésékkel korlátozva az idegen papok hatalmát. Nyugodtan lehetett volna tehát még várni néhány generációt és az önpusztítás helyett a nép szaporodását kihasználva gyarapodni, számbelileg felerősödni a germánok szintjéhez, közben így is-úgyis megindult volna a törzsi társadalom állammá való szerveződése, önerőből, a magyariak önszántából. István vezethette volna ilyen irányba is az országot, akár egyenrangúnak elfogadott nemzetségfők szövetségében, de féltékeny volt és kis hitű. Így a könnyebb utat választotta: a gyilkolás és terror útját.

István nem magyar államot alapított, hanem egy katolikus államot, melyben számára mindegy volt a vezető urak vagy a katonaság etnikai összetétele sőt, ha a kereszténység érdeke megkívánta volna az ország lakosságának kicserélése sem lett volna drámai a szemében. Saját népét semmibe véve az őt szolgáló nyugati kóbor lovagoknak és a papoknak osztott a magáéból és a legyőzött ellenfelei birtokából. A hatalmas földadományozással István odaajándékozta az ott szabadon élő nemzetségeket, népeket, akikből az új nyugati keresztény urak és papok szolgát csináltak. Így lett szolga a szabad magyarból, így vezette be István a korábban nem létező feudális rendszert.

És talán még lehetne sorolni a 'szent' király hibás lépéseit, de mindennél többet ártott a keresztény ideológia népünkre való ráerőszakolásával. A judeo-kereszténység bevezetésével örökre megosztotta nemzetünket, hiszen majd ezer éves agymosás után nemzetünk jelentős része megmaradt az istváni judeo-kereszténység bódulatában, ám ugyanakkor tömegével fordul el a magyar a kereszténységtől, még akkor is ha külsőségekben (esküvő, temetés) továbbra is ragaszkodik a keresztény rituálékhoz. István az idegen papjaival borzasztó kárt okozott; előbb besározta a magyarok több évezredes kultúráját, hagyományát, természettisztelő vallását, utána megpróbálta véglegesen felszámolni az örök és változatlan egyetemes természeti törvényeken, ősök tiszteletén és a lélek halhatatlanságán nyugvó ősi magyar vallást. Roppant károkat okozott, de mégsem érte el célját, mert a magyarság jó része megmaradt lélekben pogánynak, génjeinkben hordozott ősi hitrendszer erősebbnek bizonyult, mint a keresztény zagyvalék és ezért sokszor óhatatlanul, néha akaratunk ellenére utasítja vissza annak dogmáit.

Amit sajnos sikerült elérni a kereszténységnek az a nemzetünk megosztása, az a nevetséges helyzet, melynek kibékíthetetlen ellentétében a magyar nemzeti jobboldal egy idegen, nemzetközi ideológiát hangoztatva próbál nemzetinek mutatkozni. Ez István király igazi öröksége, egy átok, melyben még a nemzeti jobboldal sem lehet egységes, legyen benne egy idegen választóvonal, valami rút, amit magyarságunk, nemzetszeretetünk képtelen bevasalni a hazafias mellénybe. Mert bizony a jobboldali hírportálok hozzászólásaiból egyértelműen kiderül, hogy a legtöbb, magát tényleg nemzetinek valló magyar – főleg a fiatalabbak – nem ragaszkodnak a keresztény valláshoz. Jobboldali (nemzeti-nemzetközi) keresztény vezetés Istvánt mindig „szent Istvánnak' nevezi és Vancouvertől Sydneyig mindenhol nagy hangon éltetik, már majdnem istenítik. Augusztus 20-ai megemlékezéseken lózungokkal, lódításokkal ékesítik fel István királyt és közben – fantázia szegénységüknek köszönhetően – meg sem fordul fejükben: ha ma István élne, ő lenne a magyar nemzeti radikális jobboldal egyik legádázabb ellenfele; liberális, idegeneket imádó, radikális hazafiakat üldöző, hit-gyülis basaként lépne fel népe ellen. Ennek ellenére a nemzeti színekbe bújt nemzetköziek (keresztények) mégis kereszteket állítanak ha kell, ha nem, ott virul az idegen szellemiséget szimbolizáló kereszt a megmozdulásokon, a címerekben, köztereken, jobboldali kiadványokon és nem értik, hogy evvel a hivalkodással végeredményben indirekt úton-módon kiállunk egy zsidó háttérből összeeszkábált nemzetközi ideológia mellett. Magyarázatként mondják, hogy ez az ideológia 'szent' és már magyarrá lett. Efféle összemosás sokak számára abszurdumnak hathat, főleg ha erősebben él gondolkodásukban és emlékezetükben történelmünk szomorú kudarcsorozata, a megtiport magyar ősműveltségünk tragikumának emléke, vagy a távoli ősök tisztelete az, mely nehezen engedi meg a judeo-kereszténységgel való közvetlen vagy közvetett barátságos harmóniát. A nemzeti jobboldal természetesen nem indíthat vitát erről, mert az csak széthúzáshoz vezetne, mégis érdemes elgondolkodni a nemzetközi ideológia és a nemzeti hitvallás viszonyáról. A kettő kizárólag egy antagonisztikus, zavarodott világban mehet kéz a kézben azonban a valós világban az egyiknek a másik mögött-felett kell lennie.

A nemzeti keresztény jobboldal eltekint annak figyelembevételétől; hogy a kereszténységet kizárólag zsidók hozták létre, az összes korai keresztény atya mind zsidó volt (az a néhány kivétel, ami akadt csak a szabályt erősíti), hogy a zsidóság megmaradásának záloga – időszakosan felmerülő erőszak ellenére is – évszázadokon keresztül a kereszténység volt. A kereszténység IV. századi győzelme nélkül a pogányság előbb-utóbb felszámolta volna a judaizmust, magába olvasztotta volna a zsidóságot. A kereszténység prezerválta, megerősítette a zsidóságot, számtalan példa bizonyítja, hogy pápák, püspökök, főurak sora védte, óvta őket, és ha néha innét-onnét (pl. Spanyolország) menniük kellett, mindjárt akadt egy másik keresztény államformáció (pl. Hollandia), amely tárt karokkal fogadta őket. Nem csupán hibbant hit-gyülis szekták, de minden jelentős keresztény mozgalom barátságos együttműködésre törekszik mind a judaizmussal, mind a cionizmussal, és a néha elhangzó keményebb beszólás, a felszínes hiszti ellenére semmi nyomot nem hagy: sőt a végén az ilyesmi is a zsidóságnak válik hasznára. A magyar keresztényi jobboldal zsidókhoz való kritikus hozzáállása a felszínen ugyan – hasonlóan a nyugati langyos-bírálatokhoz –folyamatosan happárét vált ki, pedig ezek a bíráló hangok még összességükben sem képesek komolyabb hatást kiváltani. A zsidóságnak a pogány eszmeiség tűnhetne inkább veszélyesnek, ha lenne egyáltalán bárhol is Európában egy tömegeket megmozgatni képes ilyesféle vallásmozgalom. De nincs ilyen, és Magyarországon sem létezhet ilyesmi, mert István és a szabad kezet nyerő papok úgy kiirtották az ősi magyar hitrendszer minden megnyílvánulásait, hogy abból semmi sem maradt. Isteneink a népmesékbe menekültek, zsolozsmáinkat regösök, igricek próbálták (sikertelenül) átmenteni, keresztényesített fohászaink töredékeinek eredeti értelme felismerhetetlen, és használhatatlan morzsák azok az apró gyöngyszemek, melyeket lelkes néprajzkutatóink, a XIX. század második felében nagy nehezen felleltek.

A magyar ősvallás páratlan szépségét, erkölcsi emeltségét pont az bizonyítja, hogy míg a nyugati népek pogánykori vallásairól bőven maradt fenn feljegyzés, szokásaikról, rituáléikról, hit elképzeléseikről igen sokat tudunk, addig ősapáink hitéből szinte semmi maradt ránk. Nekünk még a mitológiánkat is keresztény papok írták (olyan is). Szent ligeteinket felásták a gonosz démonok, gyökerestől tépték ki fáit, így alap nélkül maradva nincs mire építkezni: nemzeti vallásmozgalom létrehozása ma elérhetetlenebb álomnak tűnik, mint valaha. És hiába találunk a múlt században lelkes próbálkozásokat a kereszténységtől történő spirituális eltávolodásra, valahogyan egyik sem jött be, mert hol a szamojéd és osztják sámánok világképzetét húzták a magyar táltosra, hol meg nomád török törzsek pusztai világa-szülte, kumiszos hitelképzelést jelölték meg ősi vallásunk mintaképeként. Jézus magyar származására épített egyház ugyancsak csődöt mondott, és a hat-hét ezer évvel ezelőtt virágzó kultúrák eszmeiségében való keresgélés szintén nem tudott olyan eredményt produkálni, melyre egy magyar spirituális szentélyt lehetett volna építeni. Minden dugába dőlt kezdeményezés ellenére sok hazafi mégsem fordul jobban a kereszténység irányába, nem egy közülük határozottan kerüli a templomot, míg mások a kötelező megfelelésnek téve eleget megjelennek ugyan, ahol 'illik', dehogy lelkükbe mennyire engedik be jehova szellemiségét az már nehezen mérhető.

Az István által földbevert kereszt mögött süt a nap, de ez a kereszt mind a mai napig látható kontrasztot, árnyékot vet népünkre és az árnyékból jut a magyar keresztényi jobboldalnak is: ha észrevesszük, ha eltekintünk mellette.

Nagy Károly híres lovasszobra: páncélba bújtatott lábát nem tartja kengyel – nem is tarthatja, mert a kengyel használata hiányzott a frank-germán kultúrából.

Történészeink, – ahogy szinte mindegyik ősi néppel kapcsolatban –, az avarok őshazáját illetően sem képesek egy határozott, tiszta képet nyújtani. Sokan a türkök által legyőzött zsuan-zsuanok leszármazottjainak tartják őket, kiknek a mongol pusztákban volt az őshazájuk, míg mások meg a heftalita hunokkal azonosítják és a kazah rónaságokból eredeztetik ezt a népet. De akárhonnan is jöttek az tény, hogy a VI. század utolsó harmadában avar nemzetségek telepedtek meg a Kárpát-medencében, majd a következő száz évben további avar törzsek érkeztek, akik megszállták az ország jelentősebb területeit.

Nem csak eredetük, de az avarság etnikai összetétele is vitatott. Vitatott továbbá nyelvük hovatartozása, valamint műveltségük, kultúrájuk hatása a Kárpát-medence őslakosságára. De ahelyett, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkoznánk, inkább térjünk rá egyenesen a középkori Európa történelmének egyik legnagyobb hazugságára, miszerint Nagy Károly (ur. 768-814) szétverte az Avar Birodalmat, és kiirtotta az avarokat az utolsó szálig. Az állítólagos frank hadjáratok 791-től 799-ig, nyolc éven keresztül folytak, és Einhard szerint az első évben: „Nagy Károly személyesen vezetett egy hadjáratot Pannóniába, ami akkoriban a hunok birtokában volt. Az ezután következő hadműveleteket fiára, Pippinre és a tartományi kormányzókra, sőt, grófjaira, katonai legátusaira bízta. Annak ellenére, hogy ők a legbuzgóbban vezették a háborút, csak hét évnyi küzdelem után zárult le.” Károly király és országa érdekes módon húsz év folyamatos háborúja után, már olyan jól állt politikailag és gazdaságilag, hogy több fronton volt képes háborúzni, hiszen a normann (viking) hadak ebben az időben már megjelentek, évről-évre betörtek Gallia és Germánia tartományaiba, városokat, kolostorokat pusztítva, rabolva. Ez mellett még maradt elég katonája, hogy 794-ben, 796-ban, a 797-es és 798-as években további hadjáratokat vezessen a szászok ellen, akiket 33 éven át tartó szüntelen háború után 804-ben végre nagy nehezen legyőzött. Az avar háború befejezte után Einhard Pannóniát teljesen elnéptelenedettnek látja, hol „nem lehet találni az emberi település legkisebb nyomát sem”, és ahol: „A hun nemesség teljesen elpusztult ebben a harcban és vele pusztult minden dicsőségük.”

A IX. században átmásolt Makkabeusok Könyve (Liber Maccabaeorum) illusztrációján jól látszanak az egyenes karddal harcoló, kengyel nélküli frank lovas vitézek, akik a gyalogos ellenfélt könnyedén letiporják. De vajon, hogy állták meg helyüket a kopjával és fokossal felszerelt avar lovasokkal szemben?

Notker – a másik egyházi szerző –, már jobban kicifrázza az egész avarok elleni frank háborút, amiből könnyű kikövetkeztetni, hogy legendák világáról van szó és nem valós történelemről. Ő is hunoknak hívja az avarokat, akik „kilenc megerősített védőgyűrűvel körbevett országban laktak, ahol az egyik védőgyűrű olyan hosszú volt, mint Tours és Constance közötti távolság.” A szerzetes szerint nyolc hosszú év háborúja után a frankok úgy szétverték a 'hunokat', hogy még nyomukat sem lehetett felfedezni többé, majd a nagy király a teméntelen zsákmányt szétosztotta püspökei és monostorai között. Notker – paptársaihoz hasonlóan – gyűlölhette a frank-germán területektől keletre letelepedett turáni népeket, nem csak azért, mert azok nem voltak keresztények, hanem mert kulturáltabb, emberibb társadalmakban éltek, mint a nyershúst evő, gödörlakó frankok. Irigykedő megvetése megmutatkozik, ahogy a következőképpen fogalmaz: „cseheket, vendeket, avarokat Károly király félelmetes kapitánya, Eishere lekaszálta, mint a mezőt ősszel a földműves. Feltűzte őket sorban dárdájára, mintha azok madárkák lennének.” Majd az óriás germánnal mondatja az avarokkal kapcsolatban: „Felséges uram és királyom, meg jómagam sosem fáradtunk el ezekkel a férgekkel való harcban.” Ezeket a dühös, elkeseredett mondatokat inkább a tehetetlen frusztráció szülhette; a vágy, hogy legalább a mesében ők győzzenek, ha már a valóságban rendszeresen alulmaradtak mindig a turáni harcosokkal szemben. Mert bizony majdnem mindig alulmaradtak egészen a X. század közepéig, mert nyilazó, gyors mozgású könnyűlovas harcmodorukkal szemben nem sok mindent tudtak tenni a nehézkesen mozgó frankok. Igaz, a frankoknak is lehetett csekély számú lovasságuk, de a két lovasság ütőerejét, használhatóságát drasztikusan megkülönböztette az a tény, hogy a frankok nem ismerték a kengyel és a nyereg használatát, így lovasaik képtelenek voltak biztonságosan megtartani magukat a ló hátán. A nyereg és a kengyel használata (na meg a jó nyilazás) biztosította a harci sikereket a mindig kisebb számban lévő hun-avar-magyar hadaknak, mely mögött egy Európában páratlan szintű lótenyészési kultúra állt. Nyugat-Európában csak a X. század elején kezdett jelentős mértékben elterjedni a kengyel és nyereg használata.

Talán a X. század elején készített Leiden Kódex ábrázolása hűen tükrözi vissza a frank-fermán lovasharcosok öltözékét, szegényes felszerelését és azt is jól láthatjuk, hogy nem rendelkeznek se nyereggel, sem kengyellel. A kép különben a krisztusi szeretetvallás békés terjesztését mutatja be, ahol a pap hátulról biztatja a frank lovasokat a fegyvertelen pogányok lemészárolására.

Tehát a bádoglemezekbe bújtatott gyalogos, ökrös szekerekkel kiegészített frank seregek leereszkedtek a Kárpát-medence síkságaira és ott csatát, csata után nyertek, nyolc éven keresztül kaszálták a 'hunokat', mert azok csak nem akartak elfogyni, míg végre nagy nehezen kiirtották mindet. Legalábbis a papok által írott mesevilágban, mert milyen érdekes, hogy míg a teljesen kiirtott avarok gazdag sírleleteit még a IX., sőt még a X. századból is könnyű fellelni, addig a történészek nem képesek felmutatni azokat a temetőket, ahova Károly vitézeit temették. Pedig ezeknek a harcosoknak, százas és ezres nagyságrendben kellene nyugodniuk valahol, hiszen a 34 évig tartó, néha több fronton folyó csatározásoknak tízezerszámra kellett hogy áldozatai legyenek. Mégis, a kipusztult avarok sírjai megvannak, a múzeumok vitrinjeiben tárgyi bizonyítékok tömegei sorakoznak, míg a győzedelmes frank társadalom temetőit, kulturális hagyatékát nem leli a régészet. De bizony a kérdés csak nem hagy nyugodni: a frankok által kipusztult avarok sírjait százas, ezres nagyságrendben tárják fel a régészek, míg a győzedelmes frank sírokból csak mutatóban van néhány?

A XI. században készült Bayeux Gobelin (faliszőnyeg) az első olyan képi ábrázolás, hol a germán vitézek már használják a kengyelt, mindattól függetlenül, hogy a nyereg és a kengyel általános használata már a IX. század végétől elkezdődött Európa nyugati részein.

Minél világosabban szeretnénk látni, annál több kérdés merül fel. Volt-e egyáltalán valami komoly háború a 'Nagy-Magyarországnak' számító területen a germán és a turáni népek között, vagy esetleg valamiféle kardcsörtetés-szerű összetűzésekre került csak sor, és az is a Bécsi-Medencére volt korlátozódva csupán? Mi bizonyítja a Dunán-túli frank dukátus tényleges valóságát néhány egyenesre kalapált (normann) kardon kívül? Ha az egész hódítási mese igaz lenne, akkor lennének műtárgyi bizonyítékok, hiszen tizenöt szekér zsákmányolt kincs nem tűnhet el teljesen nyomtalanul, és bizony azon az egy 'Károly Kannán' kívül más avar műhelyben készített tárgyat nem képes felmutatni a Karoling művészettörténet. Hiteltelenül csengenek tehát Einhard szavai: „emberemlékezet óta, mióta a frankok háborút viseltek, háború nem hozott részükre annyi gazdagságot és prédát.” A másik feljegyzést (Moissiacense-i Krónika) is elvethetjük, melyben nagyképűen azt merik állítani, hogy 796-ban Kis-Pippin átlépte a Dunát és kirabolta az avarok fővárosát ('Hringust'), majd a sok kincset elküldte apjának Aachenbe. A Lorschi Krónika már másképpen adja elő a mesét; abban egy Heiricus (Erik) nevű foxi-maxi herceg a győzedelmes hős, aki a teméntelen kincset megszerzi a frankok számára. Az egyik papi lódítás nagyobb, mint a másik, és csak az őseinket lenéző akadémistáknak szolgáltatnak csámcsogásra megfelelő anyagot.

A teljesen kipusztult avarok – talán hullaként, de – a 811. és 814. évben, a Bizánc ellen folytatott hadjáratok folyamán szövetségesként harcolnak Krum bolgár kán seregében. Nyolc évvel a nagy frank király halála után, a 822-es évnél a Frank Birodalmi Évkönyvben avar követségről szóló adat van bejegyezve, amely a frankfurti birodalmi gyűlésen megjelent. De a 'A Bajorok és Karantánok megtérése' (Conversio Bagoariorum et Carantanorum), című latin nyelvű munka 3. fejezetében is említik az avarokat.

A bizánci történelemírás szintén említi az avarokat, miután azok állítólag ki lettek irtva. A Bíborbanszületett Konstantin könyvének (De Administrando Imperio) a 30. és 31. fejezetében a Balkánra települt horvátok történetét ismertetve ír róluk. Természetesen vetődik fel a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a bizánci történetírók semmit nem jegyeztek fel az ő érdekszférájuktól északra élő jelentősnek mondható nép teljes kiirtásáról? Miért nem említik a nyolcéves véres háborút, amiben egy nemzet tűnt el?

A Dunán a középkor évszázadaiban – megszakítás nélkül – Esztergomig mentek fel a görög kereskedelmi hajók. Hogy lehet az, hogy senki nem vitte el Bizáncba a fényes frank győzelmek és a gazdag avarok pusztulásának hírét?

Ezek a bádoglemezbe bújtatott ökrös-szekeres frank harcosok verték szét az Avat Birodalmat? Na ne már!

A kérdések megválaszolása helyett összefoglalva a lényeget: az igazság megközelítéséhez először a teljes mértékben figyelmen kívül hagyott tényt kell elfogadnunk, miszerint a hadi technika terén az avarok sokkal magasabb fejlettségi fokon álltak, mint a frankok. Nyílt, sík területen jelentős előnyben voltak a gyors mozgású lovas alakulatok a lassú mozgású, gyalogos-szekeres, üldözésre, gyors átcsoportosításra képtelen frankokkal szemben. A frankok csak a legendák világában voltak képesek legyőzni az avarokat, és, hogy a történelemkönyvbe és a köztudatba ez mégis megtörtént valóságként bekerült, azt kizárólag néhány nagyot mondó papnak köszönhetjük. Itt lehetne az ideje tehát, hogy ezt is átértékeljük, múltunkkal kapcsolatban, ezt is és még annyi minden mást …

(cikkem megírásához felhasználtam többek közt Olajos Teréz közléseit is.)

kapcsolódó bejegyzés:

Az avarok nyelve

Milyen nyelven beszélhettek az avarok? Tomka Péter szerint „valamilyen őstörök nyelvet beszélhettek.” Majd Tomka kicsit arrébb határozottabban fogalmaz: „Kelet felől, a türk birodalom szomszédságából vagy éppen előzményéből elinduló avarok nyelve nem lehetett más mint altáji nyelvcsoporthoz tartozó nyelv. A vándorlás során az avarokhoz csatlakozott népek közül a kutrugorok török nyelvében senki nem kételkedik. Zabender (szabir) és 'tarniak' (?) török törzs szintén a törökség nyugati ágához tartoztak. Az avar fennhatóság alá került onogurok nyelve a bolgár-török nyelvek közé sorolható.”

Tehát akkor kik voltak azok az ősök, akik a magyart beszélték? Földrajzi elnevezéseinket ha nem a török nyelvet beszélő avarok, és nem is a kis létszámú, - szintén törökül beszélő – Árpád népe adta, nevezte el, akkor meddő dolog ott, közöttük keresgélni a műveltségünket, nyelvünket adó ősöket. A finnugristák kedvenc, idevonatkozó sületlenségét: „ezeket a neveket a szlávoktól tanultuk el” - Tomka elveti, mikor megfogalmazza: „A VIII. századi népesség utódainak nagy része nem szláv módon nevezte meg környezetét. Bármennyire is kerülgeti dolgozatában (Avarok a Kisalföldön) a magyar nevekkel, nyelvvel, elnevezésekkel felmerülő problémákat, megoldásképp, mint egy igazi akadémista, merészen semmitmondó elméletet állít fel. Szerinte, „Árpád népe egy rendkívül tarka etnikai, nyelvi állapotot talált a Kárpát-medencében” és „ez a sokszínű kis csoportokra tagolt népesség” szép lassan beolvadt Árpád népébe. Ebben az elméletben már maga az is nevetséges, hogy a Kárpát-medencében élő népeket, közösségeket majdnem kőkori szintre nyomja vissza; hiszen a közös nyelv hiánya önmagába fordult, egymástól elzárt, amolyan indián törzsi életre jellemző állapotokat sugall, ahol az 'uff' meg az 'uff-uff' jelentette az érintkezési normát. Mert mit is mond itt a tudós akadémista? Hogy a göcseji nem értette meg a somogyi embert? Vagy talán a szabolcsi földműves teljesen más nyelvet beszélt, mint a szatmári gyümölcstermesztő? Nem létezett egy közös nyelv a Kárpát-medencében, hanem minden járásban más és más nyelveket beszéltek? Vagy talán minden nép beszélte az őt körülvevő szomszédok eltérő nyelveit, úgy képzelve el mint a mai modern svájci többnyelvűen beszélő embereket?

De hát mit is várhatunk el az akadémista tudósainktól, akik már generációk óta azon marakodnak, hogy a szibériai tundrákról, vagy a török pusztaságokból szakadtunk-e be Európa közepibe? Egyben azonban mindkét fél megegyezik: „nem lehetnek eleink ős-európaiak, kultúránk, műveltségünk nem fejlődhetett ki a Kárpát-medencében!” Muszáj az 'ázsiai' vonal nyomatása, mert Közép-Európában csak a szláv, meg az oláh az őshonos európai.

Már hosszú évtizedek óta rendszeresen találkozok olyan javaslatokkal és néha indulatos nemtetszéssel melyek a magyar történelem, - főleg a honfoglalás környéki események – felülbírálását, átértékelését követelik. Nem csak amatőr történészek és emigrációs 'délibáb kergetők' szeretnék más fényben látni a történelmi anyagot amit az iskoláinkban tanítanak, hanem hivatásos történészek, régészek, nyelvészek is folyamatosan ráhívják figyelmünket Krónikáink, és más történelmi feljegyzések ellentmondásaira, valamint régészeti valóságokra melyek nem illenek bele abba a képbe, mely köztudatunkba beleplántálódott. Átértékelni, átírni ilyesmit nagyon nehéz, mert sokunknál mindig ott van a dicső múlt kihangsúlyozásának igyekezete, míg a másik oldal azon van, 'nacionalizmustól' való félelmében, hogy minél jobban lekicsinyelje, eltörpítse múltunkat és így nagyon kevés olyan dolog maradjon amire öntudatos büszkeséggel visszatekinthetnénk. Nem csak arról van szó, hogy honnét jöttünk, hanem arról is; hányban jöttünk, hányszor jöttünk, és akik jöttek milyen kultúrháttérből indultak, mennyit adtak hozzá kultúránkhoz, műveltségünkhöz. Nemzetünk kialakulásáról, múltjáról sokszor meglepő dolgokat olvastam olyan magyar tudósoktól akiknek hovatartozásuk miatt is érdekük lenne őseink dolgai valóságos kiértékelése, de inkább akadémikus határozottság mögé bújva lefelé fordítva tálalják elméleteiket. Példának nézzünk meg néhány ilyen esetet. 

Avar kori régészeti leleteket, ha csak nem szembeötlően egyértelmű rögtön szláv nak vagy oláh nak nyilvánítanak. Évtizedekig az volt a gyakorlat, hogy ami régészeti hagyatékot csonka országunk határain kívül találtak arra rámondták; tót leletek, vagy rác leletek. Néha már olyan messzire mentek, hogy lovas-nyerges-kengyeles avar sírokat is kisajátítottak a nem létező őseik számára, hiszen pont a mi akadémistáink hangsúlyozzák: lehetetlenség bármi magyarról beszélni a 895. honfoglalás előtt. Képesek voltak egy értelmetlen régészeti műszót, 'szláv-avar' kifejezéssel kitalálni, hogy elvitassák az avarok turáni eredetét. Köznépi, melléklet nélküli sírokat is mind tótnak, vagy oláhnak mondanak, mert egy földművelő avar-magyar réteg létezése a X. század előtt összedűtené a mandzsu-tungúz eredetet. Így adják át tálcán másoknak az akadémista senkik a magyar köznépi temetőket, a 'halántékkarikás' sírokkal, (pedig ezekről Szőke Béla bebizonyította, hogy nem tótok) vagy azokat a sírokat melyben díszített peremű kézzel formált edényeket találtak. A dunaújvárosi kőtűzhelyes házakat is szlávnak hazudják, pedig a hozzájuk tartozó temetőben tájolva vannak a sírok, és mégsem lehetnek a mieink, mert akkor még annyira primitívek voltunk, hogy ilyesmi elkészítését el sem tudtuk képzelni nemhogy megépíteni. Ehhez a lekicsinyítéshez megfelelő irányadó a prümi Regino nevű csuhás, 'Világkrónika' című munkájának idézete, amit őseinkről írt: „Nem emberként, hanem barmok módjára élnek. Elmondások szerint ugyanis nyers húst esznek és vért isznak. Orvosságként a foglyul ejtettek szétdarabolt szívét fogyasztják. Könyörületet és szánalmat, részvétet nem ismernek.”

Honfoglalás kori sírokban talált kettős élű egyenes, 'normann' kardok is mind külföldön készültek, a hajlított szablyák sem kerülhettek ki Kárpát-medencei kovácsműhelyekből - kereskedelemmel juthattak csak el őseinkhez – hiszen a nomád állattartó magyarok már, hogy is tudtak volna ilyesmiket készíteni a nem létező kovácsműhelyekben? 

Minden apró, kicsit kétséges adatot rögtön megragadva degradálnak, rövidítenek bennünket, sőt még Mátyás királyunkat is elvitatják azt állítva, hogy nem volt magyar. Irigy, gúnyolódó, minden alapot mellőző adatot ragadnak ki, miszerint egyes magyar urak 'oláh Jankónak' csúfolták Mátyás királyunkat, mert Hunyadi János családja Kárpátokon túli területeken éltek. Figyelmen kívül hagyják, hogy ezt a területet évszázadokon keresztül Kunországnak hívták és a vezetés kun-magyar kézben volt. A másik dolog amiért a Hunyadiak nem lehettek oláhok az, hogy totemállatuk volt, ami az oláh kultúrában ismeretlen jelenség.
Ha az esztergomi ősi szentély oroszlánjairól esik szó: hát azt odalátogató bizánci művészek festették fel díszítésnek. Az, hogy ez egy szentély volt és így kultikus jelentéssel kellene bírnia ezeknek az ábrázolásoknak, - arról szó sem lehet – mert a nomád magyarok szimbolikavilágában elképzelhetetlen az oroszlán misztikus jelekkel ékesített ábrázolása. Sőt a szentélyt sem ők építették, mert a sátorlakók már honnan is ismernék a kövekből való falrakás mesterségét? A tótok építették, hiszen a X. században ők kulturáltak voltak, míg minket csak száz évvel később tanítottak meg a keresztény papok a házépítés mesterségére.

Koronaékszerek? Bizánci műhelyeket leszámítva, abban az időben nem volt Európában sehol ötvösművészet csak a Kárpátmedencében és az ibériai félsziget déli részén. Az a feltevés, hogy esetleg bizánci anyaggal is dolgozó avar ötvösművészek Kárpát-medencei alkotásai ezek a darabok, az kizárt, mert az avarokat kiirtotta 'nagy' Károly, akik meg megmaradtak közülük, azok pedig gyorsan kihaltak. Így ugye a koronának egyik felét Bizáncban, míg a másikat Itáliában készítették, készítői ráadásul olyan ügyesek voltak, - talán telepatikusan közölték egymással a méreteket milliméterre – hogy mikor a magyarok megkapták csak összekellet illeszteni, minden hajszálpontosan passzolt, mint ma az Ikea termékek bútordarabjai.

A Hóman-Szekfű által meghatározott történelmi tanítás nagyon egyszerűen mondja el a magyarság honfoglalását a Kárpát-medencében. 895-96-ban őseink Árpád vezetésével átkeltek a Kárpátokon, meghódították annak medencéjét, legyőzve az ott virágzó tót és bolgár 'birodalmakat', majd egymás között felosztották a területeket. Abban az időben – szerintük – a Kárpát-medence csak gyéren lakott volt, szlávok, bolgárok és talán avarok által, minek köszönhetően a 400.000 magyarság ezeket az idegen szórványokat könnyen magába olvasztva elmagyarosította. Érdekes ellentmondást láthatunk az akadémista erőlködésben, mely egyszerre 'virágzó birodalmakat' és gyéren lakott területeket lát a Kárpát-medencében. A virágzó birodalom elmélet jól jön a tótoknak, míg a gyéren lakott terület benépesítése beleillik a mandzsu pusztából szalasztott – csak a IX. század végén megérkező nomád magyarok honfoglalás-elméletébe. Az utóbbi feltevés hirdetői rámutatnak Prokopiosz feljegyzésére, miszerint a Kárpát-medence a rómaiak elvonulása után: „Tágas, leginkább teljesen ember nélküli terület. Csak elszórtan lakják barbárok, akik egy majdnem állati, a többi embertől elzárt életet élnek.” (De Aedificis, IV.-5)

Az első amin megakadok: honnét tudják, mire alapozzák, hogy a IX. század végén egy ilyen nagy létszámú nép kelt át a Kárpátokon? Mert a régészeti leletek ezt nem támasztják alá. Árpád népének temetői mindenhol kicsinyek az avar temetőkhöz képest, sírjai néhány generáció után elvesztik jellegzetességeiket, ami kulturális cseréről árulkodik. Az eddig feltárt honfoglalás kori Árpád sírok számából inkább lehet, - nagy jóindulattal – egy 100.000 népre hivatkozni, mint egy 400.000-re. De egy 400.000 nép, minek 100.000 harcosa volt, beköltözése más kérdéseket is felvet. De volt vajon 100.000 harcosa az Árpád vezette törzsszövetségnek? A Képes Krónika törzsek szerint adta meg a katonáskodók létszámát, törzsenként 3000 fő, ami hét törzsre számítva 21.000 harcost jelent. Ehhez igazodik Györffy György számítása, ám ő 50 nemzetséget számít, nemzetségenként 400 harcossal, és átlagosan 10.000 fővel. Így egy félmilliós számot kalkulál ki, - teljesen önkényesen. Thuróczynál ennek kevesebb mint fele szám van megadva: 216.000 fő és ezen belül a sereg kb. 31.000 harcos. Molnár Erik (Magyar társadalom története) negyed és fél millió között határozza meg Árpád népét, megint csak: minden alap nélkül.

Minden harcosnak, minden évben szüksége volt legalább húsz új nyílvesszőre, ami ha csak 50.000 harcost számolunk, egy millió nyílvessző, amihez kb. 800 mázsa színvas szükségeltetik, legalább 200 állandóan működő kovácsműhellyel. Kardokat, fokosokat, dárdákat patkókat, kocsi, lószerszámokat, stb. még nem is számoltam. Egy vándorló népnek sem voltak mozgó kovácsműhelyeik, szénbányáik, vagy raktártelepeik.

Árpád népe ellentétben a gödörlakó germánokkal világos, tágas jurtákban lakott. Ez régészetileg bizonyított, hiszen ha jurtamaradványokat nem is találtak, de megtalálták a jurtákat körülvevő vízelvezető árkokat. 400.000 főre családonként nyolc tagot számlálva minimum kellett 50.000 jurta, ezek szállításához akkor szintén 50.000 szekérre volt szükség, hiszen gondoljunk bele: csak a középen álló 'Istenfa' 3-4 méter magas oszlop volt, a nemezkockalapok súlya is meghaladta jurtákként a minimum 200 kilót. Ennyi szekérhez legalább kellett 150.000 igavonó állat, amihez még hozzájött a harcosok lovai, nemzetségi gulyák, ménesek, nyájak minek összesét, - ha 400.000 népet számítunk – könnyen meghaladhatta a kétmillió jószágot. Még 300 évvel ezelőtt is a Kárpátok mindkét oldalát sűrű erdőségek borították, ahol lehetetlenség volt ilyen nagyszámú állatállomány takarmányellátása.

Ha a 400.000 magyarságra csak 40.000 fogamzóképes házaspárt számolunk, akiknek megint csak a negyede szül, akkor az kb. napi harminc szülés. Szekereken zötykölődve a hideg, esős hegyi utakon vándorolva ez bizony kész öngyilkosságnak hangzik ezeknek a családoknak.

Ezek után már alig merem leírni azt a tényt miszerint minden hódító, - a már meglévő szállásterületekről elvonuló – új hazát, szerencsét, jólétet kereső seregeknek zömét olyan fiatalok tették ki, akik családjukat hátrahagyva vágtak bele egy új jövő felé vezető útba. Ezek többsége nem volt nős, nem voltak gyermekeik, és ami a legfontosabb: nem sok jutott volna számukra az atyai örökségből. Ott ahol volt öt-hat fiú nem akarták a ménest vagy a gulyát öt-hatfele osztani, elsőszülött jogán kapott az első kettő, vagy három a többi mehetett szerencsét próbálni. A szegényebb fiataloknak ha semmijük nem volt még házasodni sem tudtak, ezért már fiatalon portyázó, rajtaütő alakulatokhoz csatlakoztak, hogy összeszedjék az anyagi alapokat saját dinasztiájuk megalapításához. Mikor 'népvándorlások' voltak nem mindenki kerekedett föl és ment új hont foglalni, és aki ment azok közül nem mindenki vitt magával feleséget, gyerekeket. Azok, – főleg idősebbek – akiknek megvolt a legelőjük, gulyájuk, kényelmes egzisztenciájuk, azok miért adtak volna fel mindent, hogy az ismeretlenben kezdhessék újból elölről? Az új honfoglaló seregek jobb módú, vezető harcosai vihették családjaikat, jurtáikat, szolgáikat magukkal, ám a sereg nagy része ezt nem tudta megvalósítani. Így volt ez a hunokkal is, meg az avarokkal is ahol a fiatal harcosok – honfoglalásuk után – már az új környezeteben házasodtak és ahol gyermekeik anyja már a saját nyelvére tanította az utódokat. Mert a nyelvet mindig az anyák adják tovább. Míg a ruha, szabja, sisak, harcmodor, állattartás, jogi-társadalmi szabályok, temetkezési szokások hosszú generációkon keresztül megmaradtak avarnak, vagy töröknek, ám a nyelvcsere az anyáknak köszönhetően lassan de biztosan elmagyarosította a hódító seregeket, népeket.A törzsökös nagy magyar írófejedelmünk Móricz Zsigmond látnoki bölcsességgel fogalmazta ekképp eredetünket: „Különben is úgy élt itt a kisfalu a Tiszaparton évezredek óta mozdulatlanul, se nem nőt, se nem fogyott. Összetartottak és közös erővel, közös mulatsággal élték az életet. Kalákában aratták a búzát, törték a kendert s kalákában táncoltak a végén. Isten tudja csak, mióta voltak itt. Itt voltak már a hunok idején, az avarok alatt, mikor a magyarok bejöttek. Beszélték az ősi nyelvet, ami itt termett évezredek alatt. Aki hódító faj megtanulta, itt maradhatott, aki nem tanulta meg az elpusztult.” (Elbeszélések, 1932.)

Mint azt fentebb említettem volt, a hivatalos történelmi tanítás szerint, Árpád 400.000-es népe tanította meg magyarul a már itt élő, gyéren leledző avar és szláv csoportocskákat magyarul. Csakhogy a hét honfoglaló magyar törzzsel szövetségben új hazát kapott a velük bejövő három török eredetű Kabar törzs is, akik egy tömbben a Mátra és Bükk hegységek tágabb körzetében telepedtek meg. (Anonymus kettőt nevez néven közülük: Ed és Edömén.) Ha igaz lenne akadémistáink idevonatkozó állítása, akkor a ezeknek a törzseknek el kellett volna kabarosítani, (törökösíteni) a Mátra és Bükk hegységek alatti gyéren lakó avar és szláv népességeket. Ez azonban sosem történt meg, mert ezeken a vidékeken a török nyelv soha nem honosodott meg. Helyette a kabarok vették át a már ott élő nép nyelvét és műveltségét, annak ellenére, hogy a honfoglalást követő négy bő generáció után még mindig kabar dandárok adják Aba Sámuel királyunk serege javát. A régészet furcsa valósága az, hogy a honfoglaló Árpád 'magyarjai' és a hozzájuk csatlakozott kabar leletanyagok, temetkezési szokások teljesen megegyeznek, mintha nem két népcsoportról lenne szó, hanem egyről. Ez azt is jelentheti, hogy a kabarok nem voltak törökök, vagy még valószínűbb: Árpád népe is török volt.

A Fertőtó környékén gyéren lakó avar, szláv népességnek is elkellet volna besenyősödni, mert bizony azon a vidéken besenyő nemzetségek találtak új otthonra. Mégsem ez történt, helyette ők is átvették az ott már évszázadok óta meghonosodott nyelvet: a magyart.

Talán érdemes még egy-két gondolatot elismételni Marjalaki Kiss Lajos bölcs meglátásaiból Anonymusszal kapcsolatosan – ha már említve volt korábban.

Anonymus a Gesta Hungarórum (Magyarok Tettei) írója Árpád népe bejövetele után legalább 200 évvel később született és a nyugati hősköltemények valamint a XI-XII. Századi nyugati papi feljegyzések hatása alatt teljesen letért a történelmi valóság útjáról.

„Anonymus csak a vezérekről és nemesekről mondja, hogy ezek magyarok, ő a parasztokat nem számítja a honfoglaló magyarak, tehát a «nemzet» tagjai közé, hanem a nemzeten kívül eső meghódított elemnek tekinti, mely szerinte szláv, oláh, vagy a legtöbb helyen nemzetiségi jelleg nélkül említve, egyszerűen csak «nép», «parasztság», de semmilyen vonatkozásban nincs jelentősége. Anonymus a néptömeget, az itt talált lakosságot ép olyan kevésbe veszi, mint az ember a levegőt, amelyben pedig benne él.”

Anonymus sehol sem mondja, hogy Árpád vagy alvezérei parasztságot hoztak volna magukkal és azokkal telepítették be az országot. Ezzel szemben legalább két tucat esetben azt hangoztatja, hogy Árpádbőkezűségéből, ez vagy az a híve nagy darab földet kapott jutalmul azon föld «nagyszámú» meghódított «népével» együtt.

Árpád foglalása idején Magyarország túlnyomó része, főleg a Duna-Garam vonalától keletre fekvő tájak névadó, de paraszti sorban élő lakossága - Anonymus földrajzi nevei alapján - nem lehetett más, mint magyar, mert hiszen a IX. századi bolgár-szláv és cseh uralmat jelző szláv névanyag eltörpül a nagyobb földrajzi tárgyakat jelölő, tehát ősibb ugor-magyar nevek tömegében. Ne felejtsük el, hogy a két oláh fejedelemség, Moldva és Havasalföld lakossága legalább 700 év óta szinte kizárólag oláh nyelvű, ennek dacára folyóneveiknek legfeljebb egyhatod része oláh elnevezésű még mai napig is. Megjegyzendő, hogy ez a hatodrésznyi oláh értelmű víznév is a kisebb folyókból vagy patakokból tevődik össze. Az Anonymus gestájában említett magyar elnevezésű folyónevek közül egyetlen egyről sem bizonyították még be, hogy «azelőtt» másképpen hívták volna őket! A IX. század közepéről bajor oklevelek említenek egy tucat helység- és víznevet a Dunántúl közepe tájáról. Ezek közül magyar értelműnek látszik Keszi falu. A vizek közül a Zala, Rába, Pinka, Valkó (ma Válicka), Gyöngyös (latinul Sabaria, németül Pernten) és a Bilis-aszó említtetnek. Egy jelentéktelenebb víznek, az Aqua nigra-nak azonosítását Alföldi Andrásnak köszönhetjük. Neki sikerült megállapítania, hogy ez nem más, mint a Dráva balparti mellékvize, a Feketevíz. Mivel pedig a római uralom vége fele szerepelt folyócska táján római lakóhelyek sohasem voltak, nem tévedünk, ha megállapítjuk, hogy az Aqua nigra név csak fordítás.

Anonymus több helyen céloz rá, hogy a parasztok más nyelven beszéltek, mint a hódító magyar törzsek. Amikor pl. Bors «sok parasztságot összegyűjtvén, a Boldva vize mellett várat építe, melyet azon nép' Borsodnak neveze», - ebből következik, hogy Anonymus szerint ez a nép «más nyelvű» volt, mint hódítói; a Borsod szó pedig csakis magyar eredetű lehet. (Marjalaki Kiss Lajos, „Anonymus és a magyarság eredete”).

Az sem egészen világos: miként szabták meg tudósaink a 895-896 évet Árpád honfoglalására. Azok a kútfők, melyek említik az eseményeket mind eltérően tudatják a honfoglalás évét, tehát tudósaink ezt csak úgy hozzávetőlegesen kalkulálták ki. VII. Konstantin, 'Bíborbanszületett' nem adja meg a 'turkoi' nép honfoglalási dátumát. A kijevi Nesztor krónikában az áll: „Ezután jöttek a fehér magyarok (bjelye ugry)” … „Ezek a magyarok először Hérakleiosz császár idején tűntek fel ...” - Hérakleiosz császár (610-641) idejében még az ural aljában kellene lennie a magyarságnak. De a Nesztor krónika szintén említi a fekete ugorokat, akik Oleg (882-912) fejedelem uralkodása alatt vonultak el Kijev alatt útban a Kárpát-medence birtokbavételéért, 898-ban. Regino prümi apát 'Világkrónikájában' a 888. évet adja meg, ami tíz évvel korábbi adat, mint a kijevi Krónika dátuma. Legmeglepőbb a Képes Krónikában közölt évszám: „Krisztus testet-öltésétől számítva 744-ben, Attila király halálától számítva meg 304. évben magyaroknak nevezett nép V. Konstantinosz (751-775) császár és Zakariás (741-752) pápa idejében ismét bevonult Pannónia földjére.” - Hogyan hibázhatta el a krónika szerzője 140 évvel a magyarok honfoglalását? És mit ért az 'ismét bevonult' alatt? Anonymus leírásában: „Az Úr nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében ...” Kézai Simon emígy közli: „ … Jézus Krisztus születésének nyolcszázhetvenkettedik esztendejében jővén be ismét a hunok vagy magyarok Pannóniába. (25. fejezet) Legalább olyan érthetetlen Kézainál felsorolt hét honfoglaló 'kapitány' neve; Árpád, Szabolcs, Gyula, Künd, Lél, Vérbulcsu és Örs. Azt hihetnénk, hogy őseink hagyományában olyan tiszta határozottsággal maradt fent a hét honfoglaló, vérszerződést kötött vezér neve és nemzetségneve, mint a keresztény hagyományban a tizenkét apostol neve, de mint látjuk nem így van.

László Gyula kettős honfoglalása valójában hármas honfoglalás, mert az avarok két nagy hullámban érkeztek a Kárpát-medencébe, ám én ennél is tovább mennék. Szerintem a IV.-ik századtól, - vagy még korábbról – a 'turáni' népcsoportok, nemzettségek bejövetele és megtelepedése folyamatos volt és nem biztos, hogy ez a folyamat a hunokkal kezdődött el. A régészet is három avar korszakot különböztet meg; korai, közép és későavarkorra osztja a sírokban talált leletek alapján. Mint azt Bóna István írja: „ … a legkorábbi avar leletek egyébként is módfelett emlékeztetnek a Kárpát-medencei hun nemzedék régészeti hagyatékára, ami aligha véletlen.” Dienes és Bálint Csanád a honfoglalás kori hagyatékok elemzésében semmilyen alapvető különbséget nem látnak a késő avar és magyar maradványok között. Az ilyen formájú vélemények az 'összemosottság' érzését kelthetik, mintha a hun, avar, magyar népek egyek lettek volna, egymást lefedő, ám azonos kultúrmaradékkal. A helyzetet tovább bonyolítja az a tény: Krónikáink nem tudnak az avarok létezéséről, - még a nevet sem ismerik – és sehol nem említik Baján vagy Tudun fejedelem nevét. Annál inkább kidomborítják Attila, és hun népe szerepét, világosan kifejtve, hogy ők képviselték a Kárpát-medence első honfoglalását. A második 'rögtön' utána Árpád népe, és közte nem volt két honfoglaló/betelepülő avar hullám.

Amikor a hun, gót, vagy avar seregek kelet felől megérkezve elkezdtek leereszkedni a Kárpátok lejtőin, mozgásukat lelassító ökrök által húzott társzekereket nem hozhattak magukkal, így csak néhány napos élelmet, fegyvereket, pokrócokat, pányvákat és személyes dolgokat voltak képesek magukkal vinni. Ha csupán egy-egy ilyen seregre 30-40 ezer harcost és kb. százezer lovat számolunk az akkor napi százezer adag élelem, és ugyanennyi abrak a lovaknak. A síkságra érve nem csak enni kellett a seregnek, de lovakat patkolni, lószerszámot, nyerget javítani, vagy éppen biztonságba helyezni megsérült vagy megbetegedett harcosokat ápolás céljából. Éhes sereg nem harcol, sőt még vonulni sem nagyon akar és ezzel a ténnyel minden hódító sereg vezetősége tisztában volt. Szükségük volt tehát élelmet kitermelő földművelő népre, hiszen az aratási hozamuk, földrajzi ismereteik, szorgos mesterembereik hozzájárulása nélkül megálltak, leragadtak volna előrenyomulásukban. Napi százezer adag étel kitermeléséhez nem elégséges elnéptelenedett járások 'kihaltsága' de még gyéren lakott területeken lézengő tanyalakósság sem elégséges: ehhez szervezett, élettel teli falvak láncolata kellett, akik nem csak maguknak és családjuknak termelték ki a gabonát, de az átvonuló, vagy épp megtelepülő hódító hadseregeknek is. Évszázadokon keresztül a Kárpát-medencébe érkező hódító seregek, turániak, germánok mind megbecsülték az ott élő ősnépeket és ezek a magtermelő területek sosem néptelenedtek el. Hivatalos történelemírásunk hamisan úgy írja például: „mikor a Gepidák kiürítették Pannóniát, az általuk üresen hagyott területekre az avarok költöztek.” Kimentek a gepidák, ám a földművelő, gyümölcstermesztő őstörzsek maradtak és azok a gepida töredékek, akik valami oknál fogva nem követték társaikat: beolvadtak ebbe az ősnépbe, átvéve nyelvüket, műveltségüket. Pont ez a helyzet mondható a hunokra, - ott sem ment ki minden nemzettség a Kárpát-medencéből, sokan maradtak közülük és azok mind elmagyarosodtak. A több hullámban érkező avar törzsek is – szép lassan – ennek a népnek nyelvét, kultúráját átvéve éltek tovább hazánkban, még akkor is ha megtartották ábrázoló művészetüket vagy temetkezési szokásaikat. Hamisan cseng tehát az olyanok állítása mint Bálint Csanád, (Hunok, avarok, magyarok) aki szintén kipusztult avarságot lát: „A késő avar népesség nagy részének IX. századbeli továbbélését jelenleg a régészek többsége elutasítja ...” (az itt szereplő elutasító 'régészek' alatt értsd: labanc akadémisták) Olyat még feltételezni sem szabad, hogy ekkor már az avarok elmagyarosodva, beolvadva az őstörzsekben éltek tovább ahelyett, hogy kihaltak volna. Vissza kell utasítani az olyan feljegyzések komolyságát is, mint Einhardt, aki a 'Vitájában' diadalmasan úgy írta meg a Nagy Károly hadjáratát követő időben az avarok sorsát: „A hunok egész nemessége meghalt ebben a háborúban.”Az avar nép nem kihalt, hanem megtanulta a Kárpát-medencei őshonos nép nyelvét és megmaradt, de megtartotta turáni eredetének tudatát is és így testvérként fogadhatta Árpád török népét. A befogadó, minden hódítót magába szívó őstörzsek falvai, települései végighúzódtak az egész medencében, népei, törzsei nem jöttek soha sehonnét sem: mindig is itt éltek Európa szívében.

Itt alakult ki nyelvünk, műveltségünk és nem a mongol pusztákban, vagy a fagyos szamojéd tundrákon. A Jászok, Mátyusok, Göcsejiek, Barkók, Székelyek, Kálok, Palócok, Szemerék, stb. mind ősi törzseink voltak, tőlük ered a világ legtökéletesebb és legszebb nyelve, a magyar. Itt éltek ők már a jégkorszak megszűnésének idejétől, mindig feltöltődve, gazdagodva más vonuló, betelepedő népeket magukba olvasztva, és amikor Árpád népe megérkezett, ők is ennek a népnek vették át nyelvét, kultúráját. A jégkorszakkal kapcsolatban irja Galambos Ildikó: "A Kárpát medence és Európa benépesedésének története csak az éghajlati viszonyok és alakulások, valamint azok hatása a növény és állatvilágra, figyelembevételével érthető teljességében. A geológusok szerint a jégkor Európában i. e. 75.000- -től i. e. 10.000 -ig tartott. Az utolsó jégkor alatt a Kárpát medence pereme, erdős tundra volt.

Állandó jégpáncél csak a Magas Tátra láncolatát borította. Ebből következtetve jogos a feltételezés hogy a Kárpát medence a lassú felmelegedés beállta után 2- esetleg akár 3 ezer évvel is meg előzte Európa területeit a lakhatóság és az emberi élet létfenntartása biztosítását illetően. Amint Európa északi vidékei fokozatosan alkalmassá váltak az emberi létfenntartás követelményeinek, úgy ontotta népfeleslegét a Kárpátok koszorúzta medence, mindaddig, míg a kontinens benépesedett.Ezt követően megindultak a vándorlások messzebb lévő vidékekre."

Anonymus akaratlanul is közöl egy hagyományt, amelyből az ősi törzsökös magyarság archaikus létezése cseng ki, mikor Árpád az Attila eredetre hivatkozva követek útján követeli Mén-Maróttól, hogy alázkodjon meg, földjét pedig adja át a jogos örökösnek. Ekkor Mén-Marót így válaszol: „De mi sem jóindulatból, sem félelemből nem engedünk át neki még egy marék földet sem, noha azt saját jussának mondja is. És szavai nem zavarják meg lelkünket, ha azt üzente is, hogy ő Attila király nemzetségéből származik is, azéból, akit Isten ostorának hívtak. Attila ugyanis erőszakkal elragadta ezt a földet az én ősapámtól”. Tehát Mén-Marót ősei már Attila ideje előtt ott éltek a Tisza parton és a hun király tőlük vett el területeket. És itt jön be annak fontossága, hogy milyen etnikai identitással rendelkeztek a Névtelen által megnevezett 'ellenséges' hadvezérek/nemzetségfők: Loboncy, Salanus, Galád, Gelou (Gyalu) Menumorout, (Mén-Marót) Zobor ezek mind félre vannak magyarázva, és egytől-egyig szlávnak, oláhnak, bolgárnak; mindennek, csak magyarnak nem nyilváníthatják őket az akadémisták. Nem tehetik mert a dogma úgy mondja: magyarok csak a IX. század legvégén érkeztek meg a Kárpát-medencébe; csak Árpád és szövetségeseit tekinthetjük magyarnak, és ezek a törzsek – szerintük – a jeges mezőkről kibotorkálva megtanultak sátort verni, kumiszt készíteni, majd a besenyők elől bemenekültek hazánkba.
Pedig így, ilyen csalfán leegyszerűsített tanítással nem lehet megérteni földrajzi neveink törzsökös magyarságát, (leszámítva néhány szláv nevet) mert hogyan származhatott volna a sok magyar folyó, patak, stb. név olyan nemzettségektől, ahol a személynevek török eredete megkérdőjelezhetetlen. Itt van példának mindjárt Árpád családjának feljegyzett nevei: Ügek, Önedbelia, Liüntika, Tarhacsi, Jelek, Jutacsa, Zolta, Kurszán, Kadocsa, mely nevek jól hangzanak magyarul is, de mégis török nevek. Ezek az emberek nem nevezhették el a Tiszát Tiszának sem a Marost Marosnak. Evvel szemben a Nagyszentmiklósi rovásírásos feliratokról tisztán, magyarul szólnak hozzánk a nevek; Csobánc, Tényő, Kenéz, Béla, Sényő, stb. És akkor itt van a régi kérdés: a székelyeket ki tanította meg magyarul?

A marxista történelemtudományban elfogadott tényként tanították, hogy a székelyek a honfoglaló magyarokhoz tartoztak, - amolyan török nép szerűen – és a X-XII. században telepítették le őket Erdélyben a később róluk elnevezett Székelyföldön. Feladatuk – szerintük – határvédelem volt. Ez a vélemény nem csak tudománytalan de nevetséges is és még mindig nem ad kielégítő válasz a székelyek elmagyarosodásának mikéntjére.
Árpád honfoglaló népe nem taníthatta meg a székelyeket magyarul, mert azok már a IX. század előtt hosszú évszázadok óta magyarul beszéltek. Ha megnézzük a Kárpát-Medence X.-XI. századi magyar sírleletei térképét, akkor láthatjuk, hogy Székelyföldön alig van Árpád népére utaló temető, vagy sír, míg pl. a Tisza mellett szinte minden öt km-ben van legalább egy. Ha a székelyeket nem Árpád népe tanította meg magyarul, akkor miért ne beszélhettek volna már Árpád bejövetele előtt a székelyek mellett egy tömbben élő Kálok is magyarul? És a jászok meg a palócok, őket ki tanította meg magyarul? A székelyekről tanított hagyományos eredetmonda, - miszerint – ők az Erdélyben megtelepedett Attila hun népének utódjai, szintén nem állja meg a helyét. Mint tudjuk Attila halála után a hunok többsége kivonult a Kárpát-Medencéből, és ezek a kivonuló hunok - telepedjenek le Moldovában, Halicsban, vagy bárhol máshol – miért nem teremtették meg máshol is a székelységre jellemző faragott kapukat, kopjafákat, miért nem honosították meg máshol is a székely építőízlést? A többi etnikai jellegzetességről nem is beszélve.
És ha már a székelyeknél járunk, akkor rámutatnék egy furcsaságra eredetmondájukkal kapcsolatban. Mindnyájan ismerjük, hogy a székelyek Csaba királyfi megmaradt népe, akik mindig őt várják vissza, és aki a Hadak Útján leereszkedve már megsegítette népét az ellenségtől. Csaba megvan tehát a mondában és a fohászban, azonban Békéscsaba, Rákoscsaba, Csabacsűd, Hejőcsaba, stb. mind Székelyföldtől távol eső földrajzi elnevezések. Ott, ahol sűrűn kellene előfordulni a Csaba névnek: nincs egy se! Külföldi források a Csaba nevet nem ismerik, és krónikásaink közül csak Kézai és Kálti említi hagyományát. Megjegyzendő itt: Káltinál Csaba amolyan kalandor-féle, aki csak Attila sarjának adta ki magát. Mindkét krónika író helytelenül Csabát nevezik meg az Aba törzs ősatyjának. (Az Abák kabarok voltak.)

Hogy nehogy félreértsen valaki a szlávokkal kapcsolatban: jelenlétüket az Árpád népe bevonulása előtti évszázadokban a Kárpát-medence egyes részein elvitatni nem lehet. Az avar-korszakban a mai Felvidék észak-nyugati részén éltek szlávok, – amiről földrajzi elnevezések is tanúskodnak – és ez a Morva, Szilézia területekkel határos, többnyire hegyes-völgyes részek voltak. Ezekről a részekről, le a Bécsi-medence széléig a régészet kimutatott szlávokra jellemző szláv halomsíros temetőket és prágai típusú hamvasztásos nyomokat. De a Csallóközben, Dunántúlon, Tiszántúlon az un. magterületeken csak nagyon kevés olyan nyomot találtak a régészek amelyek szlávként értelmezhetők. A nagyfokú hagyatékhiány kétségessé teszi, azt az állítást, hogy az avarok és szlávok közösen népesítették be a Kárpát-medencét, és az avar temetőkben talált melléklet nélküli sírok így helytelenül mind automatikusan szlávnak voltak/vannak nyilvánítva. Ennek a hiánynak zavaró tényére jönnek az olyan tót régészek, mint Zdenel Klanicza, aki a mai Felvidék déli részein megásott griffes-indás avar sírokat egyszerűen szláv síroknak hazudja, mert büntetlenül megteheti. Írhat továbbá bármit Fredegár, Regino, meg a többi csuhás, mert az írott szó sokszor lehet téves, de ami leleteket kiásnak, azok mindig az igaz történelmet tudatják velünk. (Ha csak nem a trencséni tót iskola régészei elemzik ki azokat.)

Nincs szándékomban felsorolni a tények sokaságát, melyek minket, magyarokat, embertanilag teljesen elkülönítenek a finnugor népektől és a mongol fajtához tartozó nomádoktól.Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt: korábban Európa és Ázsia északi részét vastag jégpáncél borította és annak olvadása, visszahúzódása nem ment máról holnapra, amiért ezeken a jeges területeken nem fejlődhettek ki ősnyelvek és őskultúrák több ezer évvel ezelőtt. 12.000 évvel ezelőtt a jégperem a Spree vidékén volt és akkor a jégtakaró évi 40 méterrel húzódott vissza: 9.000 évvel ezelőtt a svéd partokon volt a széle, évi 250 méter volt akkor a visszahúzódás üteme. A Skandináv hegységet beborító jégpáncél kb. 5.000 évvel ezelőtt repedt meg, majd a jégsüvegek gyorsan letörtek, és szétolvadtak. Arhangelszk környéke csak 3-400 évvel ezelőtt válhatott lakhatóvá, miután a jégtakaró ott is elegendően felengedett. Az állítólagos finnugor őshaza területét i. e. 1500-ig jégtakaró borította. Cserje, fű hiányában ott állatok sem voltak, és így még vadászó, gyűjtögető kultúra kialakulásáról sem beszélhetünk ott nagyon sokáig, hát akkor hogyan alakulhatott volna ott ki egy nagy létszámú népesség, tökéletes nyelvvel, gazdag kultúrával? Ilyen körülmények között az elszaporodás üteme rendkívül lassú, nemhogy hirtelen annyi a nép, hogy muszáj elvándorolni onnan. Micsoda szélhámosság!

Nemszeretek a nyelvészet kacifántos buktatói között kóvályogni; értelmetlen szófecsérlésnek tartom az ilyesmit, mely nem vezet sehova. Mégis leírnám néhány szóban: a magyar nyelv európai ősnyelv, azt senki nem hozta az Urálon túli tundrákról, hanem itt fejlődött ki a Kárpát-medencében. Minden betelepülő rokon nép gazdagította, tökéletesítette annak szépségét, de egy betelepülő turáni rokon nép sem beszélte azt mielőtt átlépte volna a Kárpátokat. A magyar nyelv határozottan önálló ősnyelv, amely a finnel csak kevés közös vonást tartalmaz. Nyelvünkben meglévő török jövevényszavak ellenére nyelvünk mégsem török nyelv.

Az akadémia által lenézett történészek, és főleg emigrációs szerzők már többször felvetették annak lehetőségét, hogy a jégkorszak fokozatos megszűnésével a Kárpát-Medencében elszaporodó vadászó, gyűjtögető törzsek a szarvasfajták vonulását követve kirajzottak mai hazánk területéről és vitték nyelvüket, műveltségüket a jégtakaróktól megszabadult szűz területekre és a gyéren lakott hatalmas pusztaságokba. A feltevés helyessége elegáns megoldás lenne nem csak a homályos nyelvi rokonságok kialakulásainak mikéntjére, de megoldaná a török jövevényszavaink körkörös útját is. Hogy útközben szedegettük volna össze nyelvünket mindenféle népektől, annak ellentmond: a magyar nyelv rendkivüli gazdagsága, valamint a Kárpát-medence ősi földrajzi nevei. Az a lehetőség, hogy a hazánkból kivándorló klánoktól került át sok szó más ősnépek nyelvében, majd ott kificamodva átváltoztak, és utána az elváltozott szavak mint már 'török' vagy finn szavak kerültek hozzánk vissza, vagy léteznek saját környezetükben: az harmonikusan megsegítené lelkes turkológusaink kutatásait.

Őshonosságunkat szemlélve érdemes Hérodotosz (i.e. 484 - 406) akit a történetírás atyjának is neveznek feljegyzéseit figyelemben venni, azt írja IV. könyve 48. bekezdésében "Szkítaország legnagyobb folyója az Ister (IsterGam-Esztergom) (Duna). Közli továbbá, hogy az Isterbe folyik a Tiphisas (Tisza) és az Agatirs Szkita törzsektől Erdélyből a Maris (Maros)"

Hérodotosztól megtudjuk azt is, hogy a Kárpát medencei Szkiták első királya TARGITAOS volt. Ha a nevet nyelvészeti vizsgálatnak vetjük alá, akkor a nyelvfejlődés szabályai szerint a kemény T hang helyére annak lágy váltóhangját, a H-t tesszük, és elhagyjuk a görögös os képzőt, akkor tisztán áll előttünk, hogy az első király nevét őrzi még ma is a Hargita nevű hegy.

Befejezés helyett:

Már van annak talán harminc éve is, hogy a minden jóérzésű magyar gondolkodó által nagyra becsült László Gyula (aki sosem volt tagja az akadémiának) egy nagyon érdekes kérdést vetett fel. Koronázási jelvényegyüttes aranyozott ezüstgömjéről, az 'országalmáról' van szó, melyet királyaink mindig ott tartanak kezükben. Sokan úgy magyarázzák: az országalma az országot, és földünket jelképezte és a tetején lévő kettős kereszt, pedig a kereszténység győzedelmes elterjedését földünkön. Csakhogy: azokban az évszázadokban a kereszténység által terjesztett felfogás szerint földünk nem volt gömbformájú, hanem lapos volt, ezért felvetődhet a kérdés: vajon tényleg a keresztény háttérből került-e hozzánk az országalma. Azt még feltételezni sem merem, hogy nomád, barmokat terelgető őseink tudhatták; hogy kerek a föld, gömb a nap és a hold sem lapos. Azt meg nem akarom elhinni, hogy királyaink tartottak valamit kezükben, amiről azt sem tudták micsoda.
 

Születési évét, a X. sz. legelejére becsülhetjük, pontos helyét nem is merjük, de valahol Győr-Pozsony-Fertő környékén lehetett: családja szállásterületén. Azt azonban biztosan tudjuk; Tas vezér unokája, Kál vezér fia. Kál vezér fiát Bizáncba küldte, - nincs pontos adatunk hány hónapot, évet töltött ott – ahol kiérdemli a 'Császár vendégbarátja' címet és 'római patricius' rangjába is beiktatják. Ezek nem üres címek voltak, egyszerű barbár 'hadnagyoknak' sosem adták.

Árpád kortársa, a frank-római császár Arnulf 900-bam meghal és néhány évre a halála után a két legnagyobb nyugati vezér, Kál és Huba vezér fia Zuárd (Lehel apja) nekifognak a hadjáratok megszervezésének. Az elkövetkezendő huszonöt évben, majdnem minden évében megindulnak a magyar hadak és két esetet leszámítva csak fényes győzelmeket aratnak hadjárataik folyamán. Az egyik, mikor Kusaly (vagy Kurszán) vezért lakomára hívják 904-ben és orvul legyilkolják kíséretével együtt. A galád tettes elnyeri jutalmát, Liutprand herceget a magyarok három évre rá az Ennburgi csatában (907 júl. 5.) felkoncolják. (Ugyanebben az évben zajlik le a híres Pozsonyi csata, melyben Árpád megsebesül és később belehal sebeiben.) 910-ben volt az első augsburgi csata, mikor Kálék elsöprik 'Gyermek' Lajos seregét, majd a következő évben átkelnek a Rajnán és a franciák földjét dúlják, rabolják egész nyáron. 915-ben végig pusztítják Türingiát, Szászországot, majd Brémát perzselik fel. Még sorolni is sok a magyar seregek fényes sikereit.
A másik magyar vereség, mikor a siheder bajor herceg Arnulf (Liutprand fia) 913-ban egy Burgundiából hazafelé tartó sereget hátulról meglep és azokat legyőzi. (Inn-völgyi vereség) Kál és Zuárd mindkét vereséget többszörösen visszafizeti.

A sors iróniája, hogy ez az Arnulf két évre rá vereséget szenved Konrád német királytól és a csata vesztése után, - mégis - a gyűlölt ellenfeléhez Kál Horkához menekül. Kál, lovagias nagylelkűséggel fogadja a megtépett bajor herceget, aki két évet tölt az udvarában és itt ismeri meg Kál lányát, Bulcsu nővérét. (Sajnos a nevét nem ismerjük) 917-ben Arnulf magyar hadakkal és magyar feleséggel újra elfoglalja a bajor trónt és egyből beleveti magát a német tartományurak véres civakodásaiba. Kál Horka nem csak Kondrád ellen, hanem utódja Madarász Henrik ellen is folyamatosan magyar hadakkal segíti. De Kál és Zoárd segíti meg Berengárt is, aki Felső-Itália királya, 921-ben, mikor is Burgundia királya II. Rudolf reá támad. Két hadosztályt küld Bogát és Dursát vezetésével. 924-ben Berengár ismét a magyarok segítségét kérik, Zoárd hadai akkor égetik le Páviát, 44 templomával együtt. De ugyanebben az évben a fiatal Bulcsu végig vonul Lotharingián és Burgundián, átkel a Pireneusokon, Szétveri a Kordovai seriff muzulmán seregét, majd a keresztény Asztúria belső területeit dúlja, sarcolja végig. Gazdag zsákmánnyal, minden baj nélkül tér meg utána a szállásterületére. 926-ban ismét Kál vezér fia vezeti a hadakat, végigzsákmányolják Elszász-Lotharingiát, Verdun és az Ardennek vidékét, majd az Alpokon átkelve Toscanát dúlják végig és már majdnem Rómát fenyegetik. A rá következő évben (927) Madarász Henrik, - a sorozatos magyar csapások elkerülése végett - megalázkodik és békét kér Bulcsutól. 920 évek végén meghal Kál vezér, helyét Bulcsu veszi át, ő a leghatalmasabb úr nyugat-Magyarországon és talán egész Európában.

A legnagyobb frank-római uralkodó adófizetője lesz Bulcsunak és 9 éves béke következik, mely a nyugati törzsek aranykora: a magyar Bulcsu Európa leghatalmasabb ura. Észak-Itália korlátlan ura, Hugó nem fizet adót, de szövetségese Bulcsunak, hasonlóan a bajor herceghez, Arnulf herceghez, akinek a felesége Bulcsu nővére. Hű is marad magyar rokonához egészen a haláláig. Erre az időre esik a mersenburgi vereség, amit a német történetírás eltúloz, felfúj. Nem hadról volt ott szó, hanem egy fél tűmén (kb. 4-5 ezer harcos) büntető akciót végrehajtó egységről. (933)

936-bam meghal Madarász Henrik, trónját az erőszakosabb fia, 'Nagy' Ottó foglalja el, aki kemény kézzel hozzálát a széthullott birodalom összekovácsolásához. Az első dolga: felmondja, megtagadja a gyalázatosnak tartott további adófizetést a magyaroknak, ami felért egy hadüzenettel. Nem várat sokáig magára a magyarok válasza. A rá következő évben, 937-ben Bulcsu és Lehel végigdúlják fél Európát, mindenhol pusztítanak, égetnek, ahol Ottó és szövetségesei hatalommal bírnak. Ez az első nagy komoly európai hadjárata Bulcsunak, több mint harminc csatát nyer meg, átkel az Alpokon és ott is végigpusztítja Ottó szövetségesei városait, falvait. Az elkövetkező 18 évben a két nagy magyar vezér parancsnoksága alatt szünet nélkül folyik az elkeseredett harc, mindig magyar győzelemmel, de mindig egy erősebb Ottó ellen. Szó sincs itt 'kalandozásról' mindig pontosan előre ki van szabva a magyar hadtestek minden lépése. Két 'király' van csak Európa sakktábláján, Ottó és Bulcsu - a többi mind csak bástya vagy futár. Bulcsu külpolitikáját a megosztott nyugati hatalmak gyengítése jellemzi, következetesen küzd azért, hogy ne legyen egység az Óber- Enns túli területeken. Ő látja talán egyedül, hogy egy egységes frank-római birodalom egy tehetséges Ottóval, milyen roppant veszélyt jelenthet a laza törzsi kapcsolatokban élő magyarságra. Nem össze-vissza csatározgat a rablás kedvéért, hanem szisztematikusan rombolja, zülleszti a frank-római területek politikai, gazdasági és hadi hatalmát.

Egyszer sikerült csak a németeknek úgy-ahogy visszavágni, ezen 18 év alatt, mikor Ottó öccse Henrik, - akit a bajor trónra rakott erőszakosan Ottó, a fiatal Arnulf legnagyobb keserűségére – 950-ben hirtelen rátör a magyarokra, egészen a Rábáig jut, és szerencsésen, zsákmánnyal sikerül elkotródnia mielőtt a magyar seregek elkapdoválhatták volna.

Elérkezünk a 18. év végéhez Bulcsu Horka második nagy Európai hadjáratához, amit 'második hun hadjáratnak' is nevezünk. 954 tavaszán Bulcsu és Lehel 35 000 emberrel és 120 000 lóval megindul Ottó ellen, ami az akkori Európát jelenti. Zavartalanul végigvonulnak a Sváb-Bajor medencén, ellenállás nélkül végigdúlják a frank tartományokat a Rajna innenső partján, majd Lotharingiában megsemmisítik Brúnó őrgróf seregét, utána Brabant, Auvergne, Burgundia következik, majd onnan a Riviérán át Itáliába vonulnak. Európa megdöbbent rettegéssel nézi a magyar sikereket, és hiába zengenek az imák: 'De sagittis Hungarorum libera nos Domine!' nem hallgatja meg őket az istenük. Még nem. A hadjárat több mint fél évig tart, összesen megtesznek vagy 7-8 ezer kilométert, hat nagy folyón keltek át, több mint negyven ütközetet nyernek, és a nyugati népek megrendülésénél csak a felháborodásuk volt nagyobb.

Ottó azonban nem adja fel, - bizonyítván, nem véletlenül érdemelte ki a 'Nagy' előnevet - új seregeket állít ki, minden vagyonát energiáját latba vetve az elkeserítő helyzet megfordításáért. Fia Ludolf, és 'Vörös' Konrád, akik korábban nem támogatták, most visszasomfordálnak hozzá, és egyedül csak a hűséges bajorok tartják a frontot egész télen keresztül. A fiatalnak mondható Arnulf herceg, akinek az édesanyja magyar volt, (Bulcsu nővére) ezen a télen Régensburg alatt esik el. A bajor csapatok nem bírnak Ottó seregével. Akinek szerencséje van átmenekül magyar területekre, akiket élve fognak el azokra kegyetlen halál vár. Márciusban elesik Régensburg és Ottó, először trónra lépése óta: korlátlan úr a nyugati gyepűkön túli területeken. Még a korábban Bulcsut támogató Boleszláv Cseh király is megfordítja a köpönyegét és Ottóhoz rohan bűnbocsánatáért esedezve. Következett 955 tavasza. Bulcsu hada és a szövetséges besenyők, és más magyari törzsek mind visszatértek szállásaikra, élvezve gazdag zsákmányuk jutalmát.

Nem akarnak harcolni a magyar törzs és nemzetségfők. Hiába hívja őket Bulcsu, küldi az üzeneteket, nem jönnek. Csak Bulcsu és hűséges bajtársa Lehel képesek átlátni, hogy milyen hatalmas veszélyt jelent Ottó a tavalyi fényes, győzedelmes hadjárat ellenére, hogy az új erőre kapott, most már oszthatatlan császárság, több mint 50 év óta először mennyire komoly fenyegetés a magyarság számára. Egy 'Somogy országi' főúr el sem tudja képzelni, hogy ő azért olyan hatalmas, mert a nyugati gyepűket már 50 éve Kál vezér és fia Bulcsu Horka védi. Ők biztosították bátor helytállásukkal a többiek gazdag szaporodását, békéjét. Egy Duna-Tisza-közi vagy egy erdélyi nemzetségfő, talán azt sem tudja, ki is az a Bulcsu, vagy ki Árpád unokája: nem létezik összekapcsolódó nemzeti tudat, közös honvédelem fogalma … a határ végtelen, a gulyának se szeri, se száma. A megyeri törzsek trónján Taksony ül, névleg ő a fejedelem, de valójában nincs róla semmi feljegyzésünk, nincs semmi hatalma a szállásterületein kívül, nevét is csak a Bíborbanszületett Konstantintól tudjuk. Pusztaszerben megkötött egyezségekre már senki sem emlékszik, rég megszűnt a nemzeti egység, nincs ország, csak területek, melyeken teljes szabadságot és függetlenséget élvező magyari törzsek élnek. Csak a Dunán-túli nemzetségfők kacagva kitudnának állítani 30-40 ezer főt számláló sereget, ha akarnának. De nem akarnak és így a nyár közepén csak Bulcsu és Lehel van a frontvonalban kb. 8-10 ezer harcossal.

Bulcsu elköveti élete első hadi hibáját, neki kezd az akkor már kitatarozott, kijavított Régensburg ostromának, amit Ottó öccse Henrik véd. Időt veszítve mintegy 8 ezer emberrel elkésve érkezik meg a Füssen és Augsburg között elterülő Lech mezőre. Ottó serege kb. 25 000 fő, nehézlovasság és páncélos, íjász gyalogság, akik minden stratégiailag fontos állást elfoglaltak. A magyar harcosok oroszlánként rohannak a többszörös túlerőben lévő német nehéz lovasságra és páncélos gyalogságra, ám áttörni azok vonalait képtelenek. Egész nap tart az elkeseredett küzdelem, a német vasgyűrű egyre kisebb körbe szorítja a magyarokat. A kilátástalan helyzetben a vezérek megpróbálnak alkudozni, mire a németek megígérik, ha leteszik a fegyvert elvonulhatnak. Ekkor már a seregnek több mint a fele elesett. A maradék, sajnos hisz a német ármányóságnak, leteszi fegyverét, mire a németek rájuk rontanak és a fegyver nélküli, védekezésre képtelen magyarokat aljas módon lemészárolják.

Bulcsu és Lehel élve kerül fogságba, rájuk nem érvényes a keresztény lovagi szellem, bűnözök módjára felakasztják őket, mintha latrok lettek volna és nem hadvezérek. Egy pici jót lehet itt csak megemlíteni; Lehel a kürtjével agyoncsapta 'Vörös' Konrádot, Ottó vejét, hogy legyen aki őt szolgálja a túlvilágon.

Befejezés helyett: Bulcsunak nincs fiúgyermeke és így vele a Tas nemzettség kihal. Arnulf bajor herceg és magyar feleségének lánya, - Judit - nagy Ottó császár sógornője lesz és ő kezdeményezi később majd Németországból a keresztény térítők Magyarországra küldését, aminek következtében a német külpolitika elismeri Taksony fia 'Geyza' fejedelmi létét. A többit már ismerjük...

Kiegészítés helyett: kétségeim vannak azokkal az adatokkal, melyek az Árpád-házi Tarhost a 921-922-es Itáliai hadjáratokban szerepeltetik, Taksonyt (Árpád unokája) II. Lothar udvarában látják, mint aki ő ment el az esedékes adóért, valamint azt a merész állítást, miszerint Taksony ott volt Augsburgnál, (955) Bulcsuval és Lehellel.

A Magyar Nemzeti Múzeum gondozásában megjelent 'Honfoglaló Magyarság' közöl egy térképet, mely szerint, 942-ben a magyar hadak ismét betörtek az ibériai félszigetre a mai Baszkföld területére. „Ebben az időben Hugó király a magyarokkal békét kötött, miután 10 mér ő pénzt adott nekik; őket pedig – kezeseket kapván – Itáliából ki űzte, s vezetőt adván nekik, Hispániába irányította őket. Minthogy pedig Hispániába és abba a városba, Córdovába, amelyben a ti királyotok (kalifa) tartózkodik, nem érkeztek meg, annak az volt az oka, hogy három napon át víztelen és szárazságtól kietlen vidéken vonultak át; s úgy gondolván, hogy ők maguk és lovaik is a szomjúságtól fognak elpusztulni, a Hugó által nekik átengedett vezetőt halálra ütlegelték, és gyorsabb iramban, mint ahogy oda elmentek, visszafordultak.” (Liudprand V. 19. )