Nagy Károly híres lovasszobra: páncélba bújtatott lábát nem tartja kengyel – nem is tarthatja, mert a kengyel használata hiányzott a frank-germán kultúrából.

Történészeink, – ahogy szinte mindegyik ősi néppel kapcsolatban –, az avarok őshazáját illetően sem képesek egy határozott, tiszta képet nyújtani. Sokan a türkök által legyőzött zsuan-zsuanok leszármazottjainak tartják őket, kiknek a mongol pusztákban volt az őshazájuk, míg mások meg a heftalita hunokkal azonosítják és a kazah rónaságokból eredeztetik ezt a népet. De akárhonnan is jöttek az tény, hogy a VI. század utolsó harmadában avar nemzetségek telepedtek meg a Kárpát-medencében, majd a következő száz évben további avar törzsek érkeztek, akik megszállták az ország jelentősebb területeit.

Nem csak eredetük, de az avarság etnikai összetétele is vitatott. Vitatott továbbá nyelvük hovatartozása, valamint műveltségük, kultúrájuk hatása a Kárpát-medence őslakosságára. De ahelyett, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkoznánk, inkább térjünk rá egyenesen a középkori Európa történelmének egyik legnagyobb hazugságára, miszerint Nagy Károly (ur. 768-814) szétverte az Avar Birodalmat, és kiirtotta az avarokat az utolsó szálig. Az állítólagos frank hadjáratok 791-től 799-ig, nyolc éven keresztül folytak, és Einhard szerint az első évben: „Nagy Károly személyesen vezetett egy hadjáratot Pannóniába, ami akkoriban a hunok birtokában volt. Az ezután következő hadműveleteket fiára, Pippinre és a tartományi kormányzókra, sőt, grófjaira, katonai legátusaira bízta. Annak ellenére, hogy ők a legbuzgóbban vezették a háborút, csak hét évnyi küzdelem után zárult le.” Károly király és országa érdekes módon húsz év folyamatos háborúja után, már olyan jól állt politikailag és gazdaságilag, hogy több fronton volt képes háborúzni, hiszen a normann (viking) hadak ebben az időben már megjelentek, évről-évre betörtek Gallia és Germánia tartományaiba, városokat, kolostorokat pusztítva, rabolva. Ez mellett még maradt elég katonája, hogy 794-ben, 796-ban, a 797-es és 798-as években további hadjáratokat vezessen a szászok ellen, akiket 33 éven át tartó szüntelen háború után 804-ben végre nagy nehezen legyőzött. Az avar háború befejezte után Einhard Pannóniát teljesen elnéptelenedettnek látja, hol „nem lehet találni az emberi település legkisebb nyomát sem”, és ahol: „A hun nemesség teljesen elpusztult ebben a harcban és vele pusztult minden dicsőségük.”

A IX. században átmásolt Makkabeusok Könyve (Liber Maccabaeorum) illusztrációján jól látszanak az egyenes karddal harcoló, kengyel nélküli frank lovas vitézek, akik a gyalogos ellenfélt könnyedén letiporják. De vajon, hogy állták meg helyüket a kopjával és fokossal felszerelt avar lovasokkal szemben?

Notker – a másik egyházi szerző –, már jobban kicifrázza az egész avarok elleni frank háborút, amiből könnyű kikövetkeztetni, hogy legendák világáról van szó és nem valós történelemről. Ő is hunoknak hívja az avarokat, akik „kilenc megerősített védőgyűrűvel körbevett országban laktak, ahol az egyik védőgyűrű olyan hosszú volt, mint Tours és Constance közötti távolság.” A szerzetes szerint nyolc hosszú év háborúja után a frankok úgy szétverték a 'hunokat', hogy még nyomukat sem lehetett felfedezni többé, majd a nagy király a teméntelen zsákmányt szétosztotta püspökei és monostorai között. Notker – paptársaihoz hasonlóan – gyűlölhette a frank-germán területektől keletre letelepedett turáni népeket, nem csak azért, mert azok nem voltak keresztények, hanem mert kulturáltabb, emberibb társadalmakban éltek, mint a nyershúst evő, gödörlakó frankok. Irigykedő megvetése megmutatkozik, ahogy a következőképpen fogalmaz: „cseheket, vendeket, avarokat Károly király félelmetes kapitánya, Eishere lekaszálta, mint a mezőt ősszel a földműves. Feltűzte őket sorban dárdájára, mintha azok madárkák lennének.” Majd az óriás germánnal mondatja az avarokkal kapcsolatban: „Felséges uram és királyom, meg jómagam sosem fáradtunk el ezekkel a férgekkel való harcban.” Ezeket a dühös, elkeseredett mondatokat inkább a tehetetlen frusztráció szülhette; a vágy, hogy legalább a mesében ők győzzenek, ha már a valóságban rendszeresen alulmaradtak mindig a turáni harcosokkal szemben. Mert bizony majdnem mindig alulmaradtak egészen a X. század közepéig, mert nyilazó, gyors mozgású könnyűlovas harcmodorukkal szemben nem sok mindent tudtak tenni a nehézkesen mozgó frankok. Igaz, a frankoknak is lehetett csekély számú lovasságuk, de a két lovasság ütőerejét, használhatóságát drasztikusan megkülönböztette az a tény, hogy a frankok nem ismerték a kengyel és a nyereg használatát, így lovasaik képtelenek voltak biztonságosan megtartani magukat a ló hátán. A nyereg és a kengyel használata (na meg a jó nyilazás) biztosította a harci sikereket a mindig kisebb számban lévő hun-avar-magyar hadaknak, mely mögött egy Európában páratlan szintű lótenyészési kultúra állt. Nyugat-Európában csak a X. század elején kezdett jelentős mértékben elterjedni a kengyel és nyereg használata.

Talán a X. század elején készített Leiden Kódex ábrázolása hűen tükrözi vissza a frank-fermán lovasharcosok öltözékét, szegényes felszerelését és azt is jól láthatjuk, hogy nem rendelkeznek se nyereggel, sem kengyellel. A kép különben a krisztusi szeretetvallás békés terjesztését mutatja be, ahol a pap hátulról biztatja a frank lovasokat a fegyvertelen pogányok lemészárolására.

Tehát a bádoglemezekbe bújtatott gyalogos, ökrös szekerekkel kiegészített frank seregek leereszkedtek a Kárpát-medence síkságaira és ott csatát, csata után nyertek, nyolc éven keresztül kaszálták a 'hunokat', mert azok csak nem akartak elfogyni, míg végre nagy nehezen kiirtották mindet. Legalábbis a papok által írott mesevilágban, mert milyen érdekes, hogy míg a teljesen kiirtott avarok gazdag sírleleteit még a IX., sőt még a X. századból is könnyű fellelni, addig a történészek nem képesek felmutatni azokat a temetőket, ahova Károly vitézeit temették. Pedig ezeknek a harcosoknak, százas és ezres nagyságrendben kellene nyugodniuk valahol, hiszen a 34 évig tartó, néha több fronton folyó csatározásoknak tízezerszámra kellett hogy áldozatai legyenek. Mégis, a kipusztult avarok sírjai megvannak, a múzeumok vitrinjeiben tárgyi bizonyítékok tömegei sorakoznak, míg a győzedelmes frank társadalom temetőit, kulturális hagyatékát nem leli a régészet. De bizony a kérdés csak nem hagy nyugodni: a frankok által kipusztult avarok sírjait százas, ezres nagyságrendben tárják fel a régészek, míg a győzedelmes frank sírokból csak mutatóban van néhány?

A XI. században készült Bayeux Gobelin (faliszőnyeg) az első olyan képi ábrázolás, hol a germán vitézek már használják a kengyelt, mindattól függetlenül, hogy a nyereg és a kengyel általános használata már a IX. század végétől elkezdődött Európa nyugati részein.

Minél világosabban szeretnénk látni, annál több kérdés merül fel. Volt-e egyáltalán valami komoly háború a 'Nagy-Magyarországnak' számító területen a germán és a turáni népek között, vagy esetleg valamiféle kardcsörtetés-szerű összetűzésekre került csak sor, és az is a Bécsi-Medencére volt korlátozódva csupán? Mi bizonyítja a Dunán-túli frank dukátus tényleges valóságát néhány egyenesre kalapált (normann) kardon kívül? Ha az egész hódítási mese igaz lenne, akkor lennének műtárgyi bizonyítékok, hiszen tizenöt szekér zsákmányolt kincs nem tűnhet el teljesen nyomtalanul, és bizony azon az egy 'Károly Kannán' kívül más avar műhelyben készített tárgyat nem képes felmutatni a Karoling művészettörténet. Hiteltelenül csengenek tehát Einhard szavai: „emberemlékezet óta, mióta a frankok háborút viseltek, háború nem hozott részükre annyi gazdagságot és prédát.” A másik feljegyzést (Moissiacense-i Krónika) is elvethetjük, melyben nagyképűen azt merik állítani, hogy 796-ban Kis-Pippin átlépte a Dunát és kirabolta az avarok fővárosát ('Hringust'), majd a sok kincset elküldte apjának Aachenbe. A Lorschi Krónika már másképpen adja elő a mesét; abban egy Heiricus (Erik) nevű foxi-maxi herceg a győzedelmes hős, aki a teméntelen kincset megszerzi a frankok számára. Az egyik papi lódítás nagyobb, mint a másik, és csak az őseinket lenéző akadémistáknak szolgáltatnak csámcsogásra megfelelő anyagot.

A teljesen kipusztult avarok – talán hullaként, de – a 811. és 814. évben, a Bizánc ellen folytatott hadjáratok folyamán szövetségesként harcolnak Krum bolgár kán seregében. Nyolc évvel a nagy frank király halála után, a 822-es évnél a Frank Birodalmi Évkönyvben avar követségről szóló adat van bejegyezve, amely a frankfurti birodalmi gyűlésen megjelent. De a 'A Bajorok és Karantánok megtérése' (Conversio Bagoariorum et Carantanorum), című latin nyelvű munka 3. fejezetében is említik az avarokat.

A bizánci történelemírás szintén említi az avarokat, miután azok állítólag ki lettek irtva. A Bíborbanszületett Konstantin könyvének (De Administrando Imperio) a 30. és 31. fejezetében a Balkánra települt horvátok történetét ismertetve ír róluk. Természetesen vetődik fel a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a bizánci történetírók semmit nem jegyeztek fel az ő érdekszférájuktól északra élő jelentősnek mondható nép teljes kiirtásáról? Miért nem említik a nyolcéves véres háborút, amiben egy nemzet tűnt el?

A Dunán a középkor évszázadaiban – megszakítás nélkül – Esztergomig mentek fel a görög kereskedelmi hajók. Hogy lehet az, hogy senki nem vitte el Bizáncba a fényes frank győzelmek és a gazdag avarok pusztulásának hírét?

Ezek a bádoglemezbe bújtatott ökrös-szekeres frank harcosok verték szét az Avat Birodalmat? Na ne már!

A kérdések megválaszolása helyett összefoglalva a lényeget: az igazság megközelítéséhez először a teljes mértékben figyelmen kívül hagyott tényt kell elfogadnunk, miszerint a hadi technika terén az avarok sokkal magasabb fejlettségi fokon álltak, mint a frankok. Nyílt, sík területen jelentős előnyben voltak a gyors mozgású lovas alakulatok a lassú mozgású, gyalogos-szekeres, üldözésre, gyors átcsoportosításra képtelen frankokkal szemben. A frankok csak a legendák világában voltak képesek legyőzni az avarokat, és, hogy a történelemkönyvbe és a köztudatba ez mégis megtörtént valóságként bekerült, azt kizárólag néhány nagyot mondó papnak köszönhetjük. Itt lehetne az ideje tehát, hogy ezt is átértékeljük, múltunkkal kapcsolatban, ezt is és még annyi minden mást …

(cikkem megírásához felhasználtam többek közt Olajos Teréz közléseit is.)

kapcsolódó bejegyzés:

Az avarok nyelve

Milyen nyelven beszélhettek az avarok? Tomka Péter szerint „valamilyen őstörök nyelvet beszélhettek.” Majd Tomka kicsit arrébb határozottabban fogalmaz: „Kelet felől, a türk birodalom szomszédságából vagy éppen előzményéből elinduló avarok nyelve nem lehetett más mint altáji nyelvcsoporthoz tartozó nyelv. A vándorlás során az avarokhoz csatlakozott népek közül a kutrugorok török nyelvében senki nem kételkedik. Zabender (szabir) és 'tarniak' (?) török törzs szintén a törökség nyugati ágához tartoztak. Az avar fennhatóság alá került onogurok nyelve a bolgár-török nyelvek közé sorolható.”

Tehát akkor kik voltak azok az ősök, akik a magyart beszélték? Földrajzi elnevezéseinket ha nem a török nyelvet beszélő avarok, és nem is a kis létszámú, - szintén törökül beszélő – Árpád népe adta, nevezte el, akkor meddő dolog ott, közöttük keresgélni a műveltségünket, nyelvünket adó ősöket. A finnugristák kedvenc, idevonatkozó sületlenségét: „ezeket a neveket a szlávoktól tanultuk el” - Tomka elveti, mikor megfogalmazza: „A VIII. századi népesség utódainak nagy része nem szláv módon nevezte meg környezetét. Bármennyire is kerülgeti dolgozatában (Avarok a Kisalföldön) a magyar nevekkel, nyelvvel, elnevezésekkel felmerülő problémákat, megoldásképp, mint egy igazi akadémista, merészen semmitmondó elméletet állít fel. Szerinte, „Árpád népe egy rendkívül tarka etnikai, nyelvi állapotot talált a Kárpát-medencében” és „ez a sokszínű kis csoportokra tagolt népesség” szép lassan beolvadt Árpád népébe. Ebben az elméletben már maga az is nevetséges, hogy a Kárpát-medencében élő népeket, közösségeket majdnem kőkori szintre nyomja vissza; hiszen a közös nyelv hiánya önmagába fordult, egymástól elzárt, amolyan indián törzsi életre jellemző állapotokat sugall, ahol az 'uff' meg az 'uff-uff' jelentette az érintkezési normát. Mert mit is mond itt a tudós akadémista? Hogy a göcseji nem értette meg a somogyi embert? Vagy talán a szabolcsi földműves teljesen más nyelvet beszélt, mint a szatmári gyümölcstermesztő? Nem létezett egy közös nyelv a Kárpát-medencében, hanem minden járásban más és más nyelveket beszéltek? Vagy talán minden nép beszélte az őt körülvevő szomszédok eltérő nyelveit, úgy képzelve el mint a mai modern svájci többnyelvűen beszélő embereket?

De hát mit is várhatunk el az akadémista tudósainktól, akik már generációk óta azon marakodnak, hogy a szibériai tundrákról, vagy a török pusztaságokból szakadtunk-e be Európa közepibe? Egyben azonban mindkét fél megegyezik: „nem lehetnek eleink ős-európaiak, kultúránk, műveltségünk nem fejlődhetett ki a Kárpát-medencében!” Muszáj az 'ázsiai' vonal nyomatása, mert Közép-Európában csak a szláv, meg az oláh az őshonos európai.